Elfojtott boldogság - Második fejezet

Holnaptól rabszolga

DongHae

Az ébresztőóra kitartó csengése szakította félbe az álmaimat. Hiába feküdtem le idejében, még így is borzasztó nagy erőfeszítésbe telt felkelnem, hogy kikapcsoljam álmaim megrontóját. Hajnali négy óra, öt percet mutatott a kis kijelző, én pedig lomha léptekkel közelítettem a fürdőszoba felé, hogy a maradék álmosságot is kiűzhessem a szememből. Elvégezve reggeli rutinomat, a már jól megszokott egyenruhámat magamra öltve, vánszorogtam le a lépcsőn, hogy a házból nyíló kis cukrászüzletben indíthassam megszokott, monoton napomat. Mikor leértem nagyapám már az aznapi friss sütemények tésztáját gyúrta és tette be a sütőbe, hogy nyitásra frissen és ropogósan virítsanak a pult mögött. Mint minden nap, ma is az én feladatomhoz tartozott az apró sütik díszítése és a már kisült finomságok tálcára helyezése.

Körülbelül 15 éves voltam, mikor a szüleimmel autóbalesetet szenvedtünk. Aznap iszonyatos vihar csapott le ránk út közben, a kocsi pedig egy rosszul bevett kanyar után megpördült a vizes úton és az árokban landolt. A balesetet egyedül én éltem csak túl. Az anyai nagyapám vett magához, mondván csak ő él abban a városban, amiben eddig is éltem. Ennek már ide s tova 16 éve. Nagyapám a szüleim halála után tíz évvel feladta addigi életvitelét, egyre rosszabbodó egészsége miatt, és a biztosítási pénzből kibérelt egy aprócska üzletet, amihez szerencsére egy kis lakás is hozzátartozott. Nagyapával összepakoltuk mindenünk, ami volt és átköltöztünk az új lakásba majd nem sokkal ezután egy apró cukrászüzletet nyitott meg. A bolt eleinte nagyon felkapott lett, ennek hatására hátrahagyva tanulmányaimat, nagyapa segítségére lettem a boltban. Az évek alatt eltanultam tőle a sütés fortélyait, volt, hogy én magam kísérleteztem süteményekkel, amik nem is sikerültek olyan rosszul. Azonban a kezdeti lendület az évek alatt alábbhagyott az egyre sűrűbben nyíló péküzletek miatt, ezt pedig nagyapám egészségügyi állapota is tetézte, amire havonta rengeteget kellett költenünk. Az üzlet mellett mellékállásban is dolgoznom kellett, de az ebből befolyt pénzből is csak épphogy meg tudtunk élni valahogy. A kiadások, az üzlet bérleti díja minden hónapban megkeserítette az életünket, de nem gyengültem el. A harmincegyet is betöltve kötelességemnek éreztem, hogy segítsek a nagyapámon, akinek az életemet köszönhettem.

Amint elvégeztem a munka rám eső részét, kihelyeztem a friss, illatozó finomságokat a pultra, már kötöttem is ki a nyakamból a kötényem, hogy lóhalálában szaladhassak másodmunkahelyemre. Éppen időben beérve osztották ki az aznapi szórólapokat és reklámújságokat, hogy a megadott környéken szétosztogassuk. Piti munka, de nekem tökéletesen megfelelt az üzlet mellett. Hajnali fél hattól hétig róttam az utcákat házról- házra betérve, mire végeztem. Nem volt más dolgom, mint leadni a munkabiciklimet, majd rohantam is vissza a boltba, hogy átvegyem nagyapámtól a munkát. Nem terhelhette magát sokáig és a vevőknek se imponált, ha egy beteges, köhögő rohamban szenvedő öregember szolgálta ki őket.

A nap hátralévő része mondhatni nyugalomban telt, a reggeli enyhe túlzásnak mondható csúcsforgalmat túlélve. Legtöbbször hátul a konyharésznél tengettem el az időt apró sütik sütésével és díszítésével. Ez a szokásom az évek alatt rendszeressé vált, valahogy megnyugtatott, ha egymagam süthettem és kísérletezhettem. Magányomat és a körülvevő csendet a bejárati ajtó felett elhelyezett csengő zavarta meg. Gyorsan lemosva kezemről a nyúlós tésztát rohantam előre, hogy kiszolgálhassam kedves vásárlómat.

- Jó napot kívánok! – üdvözöltem illedelmesen a meglehetősen sötét ruhát viselő vendégeimet. A fekete öltönyükhöz kitűnően passzoló napszemüveget levéve néztek körbe kimérten és ezzel egy időben simították hátra az amúgy tökéletesre zselézett hajukat. – Miben segíthetek, uraim? – Folytattam, majd mosolyom mögé igyekeztem elrejteni feltörő aggodalmam. A két idegen közben fel-le járkálva az üzletben kémlelte a helyiséget. Észlelve, hogy továbbra is csaknem levegőnek néztek, megköszörültem a torkomat és az előzőnél kissé hangosabban szólítottam meg az idegeneket, amire már hajlandóak voltak rám figyelni.

- Maga bizonyára Lee DongHae, ha nem tévedek. – Szólított meg a magasabbik, mély hangján.

- Én vagyok az. – Szedtem össze magam és vettem fel a szemkontaktust. – Megkérdezhetem, ki keres? – Folytattam, bár valahol, mélyen tudat alatt nagyon jól tudtam, hogy ki kereshet. Havonta legalább egyszer előjön az az elfojtott érzés, mikor az adósságot jönnek behajtani, mi pedig minden hónapban szinte padlón csúszva könyörgünk egy kevés haladékért.

- Önt egyelőre még senki. – Szakította félbe gondolataimat a másik sötétöltönyös. – A nagyapjával szeretnénk beszélni – folytatta, a testem pedig pattanásig feszült az idegességtől. Én még el is tudnék bánni velük, hajlandó lennék térde ereszkedni is, de a nagyapám ehhez már túl öreg. Őt többé nem vonhatom be ebbe az örökös harcba a pénz miatt. Eleget tett már értem, úgy éreztem eljött az ideje, hogy valamilyen módon viszonozzam az elmúlt éveket.

- Sajnálom, uraim – nyeltem egy nagyot, hogy az addigra kiszáradt torkomon könnyítsek. – A nagyapám jelenleg házon kívül van, egészségügyi okokból. Ha megtennék, hogy velem beszélnek, azt megköszönném. – Ajánlkoztam, közben azon imádkozva, hogy az amúgy odabent pihenő nagyapám, ne most akarjon kijönni az üzletbe. De imáim hiábavalók voltak. A hangos beszédnek hála nagyapám megébredt álmából és, mint ahogy azt mindig is szokta kicammogott az üzletbe, hogy ellenőrizze minden a legnagyobb rendben van-e. De nem volt. A legkevésbé se volt semmi se rendben. Nagyapám csoszogására a két idegen tekintete automatikusan a hang irányába fordult, ezzel egy időben, én pedig reményvesztett tekintettel fordultam meg és néztem egyenesen nagyapám szemébe.

- DongHae, fiam, – a szüleim halála óta egyszer sem hívott az unokájának, mintha ezzel akarta volna kompenzálni édesapám hiányát. – Kik a vendégeink? – Folytatta, közben pedig már a pulthoz csoszogva kutatta az asztalon a szemüvegét, hogy láthassa is a vendégeinket.

- Úgy látom, az unokája tudta nélkül tért vissza távollétéből, uram. – Szegezte a magasabbik nagyapámra a tekintetét, aki kérdőn nézett hol rám, hol pedig kérdezőjére.

- Nagyapa, kérlek, menj vissza pihenni, ezt én majd elintézem. – Sürgettem, de látszólag semmi esélyem se volt.

- Az adósság végett keressük önt, e hónapban már másodszor. – Vette elő az alacsonyabb zakója belső zsebéből a szerződést, amit már álmomból felkeltve is tudok betéve, hála annak, hogy minden behajtáskor hangosan felolvassák nekünk.

- Nemrég már fizettünk, kérem, ennyi pénzt nem tudok egyik napról a másikra előteremtetni, - Szakította félbe az éppen monológjába kezdő idegent nagyapám, közben két remegő, megöregedett kezét összekulcsolva támaszkodott hol egyik, hol másik lábára. Mögé állva tettem kezeimet vállaira, ezzel is tudatva mellette vagyok, bármi is történjen.

- Engem és a ház tulajdonosát ez a legkevésbé se hatja meg. – Köszörülte meg a torkát az idegen, minden érzelmét száműzve hangjából. – Önök az egyetlen bérlők, akiknek ennyi tartozás fejében ilyen sok időt engedett a tulajdonos. Ha nem képesek a mai nap kifizetni az adósságuk teljes összegét, attól tartok, drasztikus lépésekhez kell folyamodnunk. – Nagyapám a szavak hallatán talán az eddigieknél is jobban remegve, idegesen dörzsölte össze kezeit, hogy könyörüljenek rajta. Nem bírtam ránézni, annyira esetlennek és aprónak tűnt a két hegyomlásnyi sötét alak előtt.

- Nagyapa, hagyd! – Álltam a sarkamra és megkerülve idős testét, már én álltam szemtől szembe behajtóinkkal. – Ezt én majd elintézem. – Adtam tudtára nem csak neki, hanem vendégeinknek is.

- Attól tartok az nem fog menni, fiatalember. Kikötötték, ha a nagyapja nem hajlandó fizetni, élete hátralévő részében kénytelen a tulajdonos saját otthonában szolgálnia. Kezes híján így szólt a megállapodás, ha jól olvasom. – Majd ezzel a lendülettel tettetett olvasásba kezdett az alacsonyabbik, mint aki nem tudná betéve a szerződést.

- Elég! – Szakítottam félbe olvasását. – Hiszen maguk is láthatják, egy idős, beteg emberről van szó. Ezt nem tehetik! – Emeltem a kelleténél feljebb a hangomat, de nem érdekelt. – Ha mindenáron el akarnak vinni valakit, akkor vigyenek el engem! – Nem gondolkoztam a szavaim súlyán. Jelen helyzetben más megoldást úgyse tudtam volna kitalálni. Legalább egy kis időre békén hagyják így a nagyapámat, akinek most első az egészsége volt. Ezt szem előtt tartva, minden bátorságomat összeszedve léptem a két idegen elé. – Adjanak egy órát. Hadd búcsúzzak el a nagyapámtól és magukkal megyek. – Ajánlottam és néma farkasszemezésünkből arra következtettem, hogy beleegyeztek a cserébe. Végtére is jobb egy fiatal, erős férfi szolgának élete végéig, mint egy idős, gyenge ember.

- Nem bánom. – Szakította meg a csendet a magasabbik. – Fél órát kap, hogy elbúcsúzzon az öregtől és összepakolja a legfontosabbakat. A kocsi az üzlet előtt áll. Ha harminc perc múlva nem jelenik meg, a nagyapját visszük el, ha kell erőszakkal. – Hangzott fenyegetően kijelentése behajtónknak.

Kevesebb, mint fél óra múlva már az üzlet ajtaja előtt álltam, készen arra, hogy örökre elhagyjam azt a helyet, ahol felnőttem. Nagyapám könnyeivel küszködve, remegő kezeit arcomra helyezve nézett egyenesen a szemembe. Nem szóltunk egymáshoz. Néma csendben álltunk egymással szembe.

 - Sajnálom, drága kisfiam! – Tört ki zokogásba mégis. Mintha szíven szúrtak volna, a szemeim égtek a visszatartott könnyeim miatt. De erősnek akartam mutatni magam. Nagyapámnak ebből az erőből kellett merítenie, hogy kibírja nélkülem.

- Ne sírj, papa! – Kérleltem, s közben remegő kezeit lehámozva magamról, nyúltam a földön heverő sporttáskámért. Szabadon lévő kezemmel magamhoz húztam sírástól remegő testét, hogy még utoljára érezhessem azt a túláradó szeretetet, amivel az évek alatt megajándékozott. Kezemmel lassan hátáról, ősz hajába simítottam, majd lassan a füléhez hajoltam.

- Ne félj! Kitalálom, hogy legyünk szabadok. – S ezzel az ígéretemmel léptem távolabb tőle, majd egy határozott mozdulattal hátrafordultam és elhagytam az otthonomnak nevezett kis üzletet.

Egy hirtelen mozdulattal letöröltem a bánatom jeléül szolgált, kósza könnycseppet és egyenesen az említett autó felé vettem az irányt. A kocsi ugyan olyan sötét volt, akárcsak a rám váró két behajtó, amin egy cseppet se lepődtem meg. A magasabbik az ajtónak dőlve telefonált, kicsit sem zavartatva magát, hogy odaértem. Automatikusan nyitotta nekem az anyósülés mögötti ajtót és kezével intett, hogy szálljak be. Táskámat ölembe véve ültem be, majd engem követve ült előre az öltönyös és intve a sofőrnek, hogy indulhatunk, felmordult a motor. Az autó monoton hangjára kaptam fel a fejem és, mint aki eddig transzba esett úgy realizáltam fennálló helyzetemet. Fejemet automatikusan az ablak felé fordítottam és bár az üveg sötétített mivolta miatt alig láthattam ki, mégis észrevettem nagyapám remegő alakját, ahogy az üzletet tőle telhető legnagyobb gyorsasággal elhagyva indult meg az autó felé. Míg egyik kezével az egyensúlyát igyekezte megtartani, másik keze a levegőben kalimpált és hangosan nevemet kiáltva próbálta felkelteni a figyelmem. Kezemet az ablaküvegre helyezve ütöttem, és az eddig erősnek mutatott jellemem egy pillanat alatt semmivé lett. Könnyeim, akár a vadul hömpölygő folyó, úgy folytak végig arcomon. Nagyapám alakja pedig úgy vált egyre kivehetetlenebbé, ahogy távolodtunk tőle. Bár már jóval elhagytuk a környékünket, én még továbbra is az ablakon bámultam kifele. Sírni már képtelen voltam, ujjaimmal a sporttáskám pántját gyömöszölve próbáltam csillapítani idegességemen. Fogalmam se volt arról, hogy ki lehet a tulajdonos, akinek tartoztunk. Nagyapám egyszer elmesélte, hogy az üzletet egy ismeretlen ajánlotta neki, de a tulajdonossal az átadás napján se találkozott. Bár már akkor furcsállta ezt a kikötést, miszerint fizetés híján, szolgálatunkkal rójuk le a tartozást, az idegen váltig biztosított afelől, hogy ilyesmi nem fog megtörténni. Ezen a kis emlékfoszlányon kínomban csak mosolyogni tudtam. Bármit megadtam volna, azért, hogy szemtől szembe találkozhassak ezzel az idegennel és kérdőre vonjam, mégis mire volt olyan magabiztos. De ez sajnos a jelen esetben lehetetlen volt.

A városi forgalmat és a változó tájat figyelve igyekeztem elterelni figyelmemet helyzetemről. Körülbelül két órás kocsikázás után, az autó egy hatalmas hófehér villa garázsfeljárója előtt állt meg. A mellettem és előttem ülő öltönyös utastársaim szinte egyszerre nyúltak az ajtó kilincséért és kinyitva azt, szálltak ki a járműből. Mély levegőt vettem, megpróbáltam, ha mással nem is, légzésemmel csillapítani, a mellkasomban dübörgő szívemet. A kezeimmel a táskám pántját gyűrtem, nem bírtam rávenni magam, hogy kiszálljak az autóból. Azonban nem sokáig hagytak magamra. Az ajtót kitárva a magas öltönyös alak fejével biccentve jelezte, hogy ideje megemberelnem magam és elhagynom a kocsit. Egy percig se tétovázva léptem ki a világosra, szememet szinte vakította a napfény. A két kísérőmmel közrezárva indultam meg előttem tornyosuló villa felé. A ház előtt kicsinek nem nevezhető füves rész terült el, fehér kavicsokkal kikövezet járdával. A bejárati ajtó előtt megtorpanva néhány perces várakozás után egy magas, jólfésült- és öltözött idegen köszöntött. Mint, aki tisztában volt az érkezésemmel, azonnal beljebb tessékelt.

- Üdvözlöm! Az én nevem SiWon. – Mutatkozott be illedelmesen, mosolyát fülig húzva. Bár másoknak talán tenyérbe mászónak tűnhet, de mégis, volt a kisugárzásában valami, ami megfogott. Tudtam jól, hogy annak az embernek dolgozik, aki épp tönkretenni készült megszokott életemet, mégsem éreztem azt a félelmet, mint a még mindig mögöttem álló hegyomlásnyi alkalmazottainál. Elfogadva felkínált jobbját próbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, de kit akartam becsapni? Az égvilágon semmi nem indokolta örömömet, így egy kurta fejbiccentéssel elintézve a dolgot kaptam vissza kezemet. Egy lemondó mosollyal, SiWon a mögöttem álló kíséretemet, következő áldozatainak lakcímét lediktálva, küldte el, aminek, bár jelét nem mutattam, de végtelenül hálás voltam.

Belemerülve a beszélgetésbe, egyikük figyelmét se én kötöttem le, így a kíváncsiságomnak engedve léptem beljebb, hogy szemügyre vegyem ezt a kicsinek nem nevezhető palotát. Csak az előtere nagyobb volt, mint a mi kis üzletünk. Ennek felismerése keserű mosolyt csalt az arcomra. Egy ekkora hodályt ki van zárva, hogy a mi havi bérletünkből tart fent, és képes volt ilyen kegyetlenül elbánni nagyapámmal és velem. Bár még soha életemben nem láttam a tulajt, de a gyűlöletem és haragom egyre csak nőtt, ahogy beljebb sétálva tárult elém mekkora pompában tengeti mindennapjait.

- Erre parancsoljon! – Térített vissza gondolataimból SiWon hangja, majd vállamra véve a táskámat követtem, amerre elindult. Egy széles lépcsősoron felfelé vezetve indultunk meg, aminek a végén két irányba hosszú folyosó nyúlt el. Néma csendben követtem. Fejemet jobbra-balra fordítva kémleltem a folyosón fellelhető díszeket. Belemerülve a bámészkodásba nem vettem észre, hogy időközbe az előttem pár lépéssel sétáló SiWon már egy kétszárnyú ajtó előtt állt. Későn reagálva ütköztem neki, de esetlenségemet egy hasonló mosollyal, mint amilyennel odalent is üdvözölt, nyugtázta.

- Elnézést! – Nyúltam rögtön tarkómhoz és vakargatva, mint egy kisóvodás szegtem le a fejemet. – Egyszerűen túl nagy nekem ez a ház, így… - magyarázkodtam.

- Emiatt, ne kérj, elnézést. Ha nem haragszol meg a modortalanságomért, mától tegezni foglak. Ez itt a szobád. – Mutatott az ajtóra, de benyitni már nem nyitott be. – Ha bármi kérdésed van, odabent az asztalon megtalálod a telefonszámomat. A fiatalúr, üzleti útjáról holnap érkezik, így a bemutatkozás értelemszerűen elmarad. A munkakörödről, ha jól értesültem még nem értesítettek, igaz? – Intézte felém a kérdést és, ha értetlen tekintetemből nem is, serény fejrázásomból biztosan tudtára adtam nemleges válaszom. – A fiatalúr közvetlen közelében lesz a helyed, lesve minden kívánságát. Főként munka ügyekben, de ezt majd ő maga dönti el. – Remek. Miért nem mondja ki nyíltan? Ezt fényesíthetjük bárhogyan, akkor is rabszolgaságnak hívják. És kár is lenne letagadni, pénzért, vagyis az én esetemben adósságért megvett rabszolga lett belőlem.

SiWon ezek után, magamra hagyott. Nem kérdezett és én se voltam semmire se kíváncsi. Lenyomva a kilincset léptem be a szobámba. Valamiért meg se lepődtem rajta, hogy mekkora. De az elrendezésen már annál inkább. Mint, ahogyan a házban, itt is a fehér szín dominált leginkább. Az ajtótól jobbra húzódott a szekrényem, aminek negyedét se tölti ki az én ruhamennyiségem. A szekrény ajtaját teljes méretében tükör borította. Az elmúlt órák óta most először volt alkalmam tükörbe nézni, de a látvány nem éppen fogadott kellemesen. Szemeim a sírástól még mindig duzzadtak voltak, hajam kócosan állt égnek. Valamiért kezdtem azt hinni, SiWon nem szimplán jólneveltségből mosolygott rám annyit. Megdörzsölve arcomat folytattam tovább szobám feltérképezését. Elfordulva közvetlenül a szoba túlsó oldalán hatalmas üvegablakok biztosították a természetes fényt idebent. Középen egy ajtó, félig nyitva foglalt helyet, a beáramló lágy szellő néha meglibentette a hófehér függönyt. Közelebb sétálva tártam ki az ajtót, majd kisétálva az erkélyre, elképzelhetetlenül nagy hátsókert terült el a szemem előtt. Bár a látvány leírhatatlan volt, újra elkapott az a mérhetetlen düh, amit odalent éreztem. Iszonyatosan gazdag alakkal volt dolgom, aki emellett borzasztó kegyetlen más emberekkel.

Dühösen trappoltam be és ültem le egyenesen az ágyam szélére. Abban a percben az elmémet és egész lényemet átjárta a düh és az igazságtalanság érzése. Látatlanban, ismeretlenül, egyenesen a Pokolba kívántam ezt a gazdag ficsúrt. Nem volt számomra kérdés, nagyapával valahogy, még nem tudom hogyan, de biztosan megszabadulok tőle. Ehhez viszont kénytelen voltam belátni, bár fogam nem fülledt hozzá, a rabszolgájává kellett, hogy váljak.