Elfojtott boldogság - Ötödik fejezet

Álmos, álmatlan

DongHae

Mint egy felbőszült vad, rontottam be a szobámba. A düh, a sértettség teljesen eluralkodott rajtam, könnyeimnek már itt, magányomban, nem tudtam parancsolni. Szemeim égtek a feltörő, sós cseppektől, de a fájdalom csak tovább sarkallt arra, hogy minél hamarabb összepakoljak és eltűnjek innen, örökre.

Sietősen téptem fel a szekrényajtómat majd az érkezésemkor magammal hozott sporttáskát elővéve górtam bele a ruháimat. Miután minden szükséges holmimat összepakoltam, felkaptam sötét bőrkabátomat és sapkámat, majd azzal a lendülettel, amivel berobogtam, egyenesen a bejárat fele vettem az irányt. Csak pár lépésnyire jártam annak a szemétnek a szobája előtt, mikor SiWon sietős, kissé ideges tekintettel robbant ki a szobából. Kezével idegesen kapott tarkójához, míg a másikkal a telefonját nyomkodta. Nem akartam véletlenül se magamra hívni a figyelmet, főleg, mert tudtam, akármennyire is jóban lettem vele, ő még mindig HyukJae pártját fogta. Lassan fordultam meg, nehogy észrevegye szökésemet, de mint ahogyan eddig is, most se állt mellém a szerencse. SiWon továbbra is fel-alá járkált az ajtó előtt, aminek köszönhetően azt is észrevette, hogy feltűnően nagy csomaggal a kezemben igyekeztem lelépni innen.

- Te meg hová mész? -  Hallottam meg, majd ezzel egy időben kezét a vállamra téve próbált marasztalni.

- El innen. – Adtam tudtára, én itt többé nem maradok. Lerázva kezét, egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, de SiWon újfent utánam kapott, s ezúttal karomnál fogva igyekezett maradásra bírni.

- Ne menj! – Ezt a kérlelő hangszínét eddig még soha nem hallottam. Voltak napok, hogy túljátszva könyörgött HyukJaenak apróbb szívességekért, de ennyi ijedtséget és komolyságot a hangjában, még eddig nem hallottam. De még ezzel se volt képes marasztalni. Mióta élek nem nyeltem ennyi ideget és megaláztatást, mint az itt töltött idő alatt. A mai húzása HyukJaenek pedig feltette a pontot az I-re. Nem érdekeltek a következmények, mindenhol jobb volt, mint ezen a helyen, vele egy fedél alatt.

- De, elmegyek. – Adtam tudtára, makacsul döntésemet. SiWon mégse válaszomra figyelt, de még csak rám se nézett. Követve tekintetét, egyenesen HyukJae hálószobaajtaja felé meredt. Az ajtó, résnyire nyitva volt, de egy apró neszt se lehetett kihallani bentről. Pedig az ember azt hinné, hogy egy felbőszült bika tombol odabent. Azonban csend volt, SiWon pedig egyre idegesebben szorította a karomat.

- Segíts! – Hangzott könyörgően, utolsó mentsvárként ez az egyetlen szó, ami elhagyta a száját. – HyukJae… HyukJae nagyon beteg. – Nem akartam hinni a fülemnek. Siwon szorítása, némiképp enyhült s itt lett volna az alkalom, hogy leléphessek, de a lábaim mégsem mozdultak. Leemeltem a vállamról a táskámat, s kérdőn néztem SiWon szemébe.

- Mi baja van? – Aggodalom vagy puszta kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam mitől lett hirtelen annyira beteg az, aki nemrég még ereje teljében ordította le a fejemet, nem tudom. Mindenesetre a lehető legközönyösebben tettem fel a kérdést.

- Miattad. – SiWon válaszától, ha eddig nem súrolta a padlót az állam, akkor most egyenesen árkot ásott magának. Látta rajtam mennyire sokkolt a válasza és még mielőtt szóra nyitottam volna a számat, folytatta. – Ne értsd félre. A torta miatt. Az édesanyjára emlékezteti. Ma van a születésnapja.

- Akkor miért nem ünnepelte vele? Miért kellett azért tönkretennie a tortámat? Ha szépen megkér még oda is adtam volna, hogy azzal köszöntse fel

- Épp ez a probléma. – Szakított félbe s közben igyekezte csillapítani feltörő haragomat. – Az édesanyja meghalt, még gyerek volt. A torta készítés pedig fájó pont számára, ami rá emlékezteti. – S ezzel mindent megmagyarázott. Hirtelen az én haragom se tombolt már bennem olyan nagy erővel. Valahol megértettem, mit érezhetett, hiszen az én szüleim is meghaltak. – DongHae kérlek, el kell mennem az orvosáért, de nem hagyhatom egyedül. Segítened kell! – SiWon könyörgő hangja és a bennem feléledő jóindulat, – esküszöm az fog egyszer a sírba vinni, - hosszas vívódás után győzött csak meg. Aprót bólintva jeleztem, hogy egyelőre nem megyek el. SiWon hálában úszó tekintettel kapta füléhez a telefonját, valószínűleg az orvos után érdeklődve, én pedig visszasietve a szobámba dobtam le a táskámat és kabátomat.

SiWon körülbelül egy órát adott magának, hogy elhozza a dokit. Egy utolsót bólintottam bíztatva, hogy addig is gondom lesz HyukJaera, majd elhagyta a házat. Egy nagyot sóhajtva, vettem az irányt a szobája felé. Kopogás nélkül léptem be, különösen nem nagyon zavart most az udvarias viselkedés. Belegondolva még soha nem jártam a hálójában. Innen soha nem adott feladatot, takarítanom se nekem kellett. Lopva néztem körül, a szépen megmunkált bútorok tökéletesen illettek a szoba stílusához. Akár csak az enyémben, innen is erkélyre nyíló, hatalmas ablakok biztosították a természetes fényt. Azonban így, sötétedés után csak egy aprócska lámpa erőlködött, hogy fénnyel töltse be a szobát. Bámészkodásomat az ágyon fekvő HyukJae halk, nyüszítése zavarta meg. Közelebb sétálva az ágyához vettem csak észre, mennyire rosszul is volt. Az arca úszott gyöngyöző verejtékétől, haja csapzottan tapadt a homlokára. Fejét jobbra-balra forgatta. Látva így, ennyire sebezhető és kiszolgáltatott állapotban, haragom, amit a mai nap iránta éreztem a legalacsonyabb szintre süllyed.

Fél órája volt, hogy SiWon elhagyta a házat, HyukJae láza pedig semmit nem csillapodott. Jobb ötletem híján egy, a konyhából felhozott műanyag tálba engedtem vizet, hogy, ha mással nem is, vizesborogatással csökkentsem a testében tomboló forróságot. Belemártva a hűvös vízbe a ruhadarabot közelítettem meg reszkető alakját. Legnagyobb szerencsémre, arra a hatalmas, kétszemélyes ágynak a közepére sikerült SiWonnak befektetnie, így nyújtózhattam akármennyit, lehetetlen feladat volt úgy elérnem, hogy nem másztam fel az ágyra. Lassan térdeltem fel mellé, vigyázva, hogy a ficergésemmel még véletlenül se keltsem fel. Szabad kezemmel gyengéden sepertem ki a hajtincseket majd óvatosan töröltem át tűzforró homlokát. Kissé megrázva a rongyot indultam meg lefele, halántékán keresztül végig az arcélén. Így látva arcát, mikor nem a harag vagy a közöny ült ki rajta egészen szépnek találtam. Bár ezt az első pillanattól kezdve elkönyveltem. Férfi lettére túlon-túl tökéletes arccal rendelkezett. De mégis, jobb arcélén közelebb hajolva egy aprócska heget véltem felfedezni. Alig volt látható, talán ha csak hirtelen odanéz az ember, észre sem veszi, de így ebben a távolságban könnyen kivehető volt. Már kezemmel csak milliméterek választottak el attól, hogy megérintsem, mikor egy nagyot szusszanva nyitotta ki a szemeit s egyenesen az enyéimbe fúrta őket. Még soha nem voltam hozzá ilyen közel, mégis, az eddigi idegességemet most egészen más váltotta fel. A sajnálat és az együttérzés, az, hogy talán okkal volt olyan, amilyen. Itt mellettem, betegen, sokkal kiszolgáltatottabb állapotban fekve egészen megsajnáltam.

- Te… - nyelt egy hatalmasat, hogy megkímélje kiszáradt torkát. – Mit keresel itt? – Szegezte felém a kérdést. Jó volt nyugtázni, hogy a legrosszabb állapotában is képes az embert kérdőre vonni, ahelyett, hogy hálálkodna. Hátrább hajolva, a rongyot egy határozott mozdulattal a homlokára csapva válaszoltam neki:

- Beteg lett. Siwon pedig elment az orvosért és addig rám bízta önt. Így hát igyekszem levinni a lázát, amennyire csak tőlem telik. – Hadartam el egyszerre, egy levegővétellel. Látszólag bele is törődött sorsába, egy halk sóhaj után ismét lehunyta a szemét.  – Jól van? – kérdeztem, bár ennél feleslegesebb kérdést egy betegnek keresve se tud feltenni az ember. Egy alig észrevehető bólintással mégis tudtomra adta, hogy megmarad. Nem akartam tovább zaklatni, épp elég probléma volt, hogy a láza továbbra se akart szűnni.

HyukJae

Emlékfoszlányok peregtek le a szemeim előtt, újra és újra. SiWon az egyik pillanatban még hozzám beszélt, de a következőben már csak tompán, mintha kilométerekről hallottam volna.

Ezek után, bár mérget nem vettem volna rá, de mintha a Kolonccal beszélt volna, kint az ajtóm előtt, legalább olyan idegességgel a hangjában, mintha a halálomon lettem volna. Ezután újra nehéznek éreztem a szemeimet és szépen lassan megint hatalmába kerített a sötétség. A mélyen eltemetett fiatalkori emlékeim mardosták az elmémet, felszakítva ezzel megannyi sebet. Soha nem panaszkodtam senkinek, hogy mennyire hiányzott a családom, pontosabban az édesanyám. Voltak idők, mikor arra gondoltam, hogy nincs velem, de akkor se vonultam át SiWonhoz kisírni a szememet. Ezt a sebet mélyen belül őriztem. Ha nehéz is volt, nem mutattam ki, hogy szenvedek. Eddigi életemben SiWonon kívül nem engedtem senkit se közel magamhoz, de ezt sajnos nem mindenki vette észre a környezetemben.

Gyengéd érintések, óvatos, apró mozdulatok térítettek vissza az álmaimból. Nedves, hideg anyag érintette a homlokomat, majd lefele haladt, végig a halántékomon, tovább az arcélemen. Itt egy pillanatra megállt, másodpercekig csak az idegen és az én lélegzetvételem töltötte be a szobát. Nem mozdult, nekem viszont sikerült annyi energiát összeszednem, hogy egy sóhajtás kíséretében, kinyissam a szememet.

- Te… - nyeltem egy nagyot, hogy enyhítsek száraz torkomon. – Mit keresel itt? – Látszólag egészen mást várt tőlem reakcióként. Azonban nem tudtam és nem is akartam másképp reagálni, mikor egy olyan ember, akivel mellesleg legutóbb elég rendesen elbántam, olyan közel hajoljon hozzám, az ujjait pedig milliméterekre tartsa a gyengepontomtól.

- Beteg lett. Siwon pedig elment az orvosért és addig rám bízta önt. Így hát igyekszem levinni a lázát, amennyire csak tőlem telik.  – Hajolt hirtelen hátrébb és határozottan helyezte el a vizes kendőt a homlokomon. Bár már szédülni nem szédültem, még mindig éreztem, hogy a testem lángolt a láztól. Reszkettem, miközben, ha tehettem volna, egy szál semmiben feküdtem volna. Rémesen fárasztó érzés volt, ami ellen még az Ápolóm se tudott sokat tenni. Lecsukott szemmel viseltem el, miközben meghatározott időközönként frissítette a kendőt a homlokomon. Nem szóltunk egymáshoz, a helyzet pedig soha nem volt még ennyire kínos a részemről. Előtte, amióta csak becsörtetett az életembe, soha nem mutattam gyengeségemnek egy apró jelét se. Erre pont most és pont akkor, mikor egy elég nagy vitánkon voltunk túl. Bár, ha jobban belegondoltam az egész miatta történt, az átkozott tortája miatt és, mert nem volt képes a fenekén megülni.

Hosszú, néma percek után végre sikerült összeszednem annyira a gondolataimat, hogy higgadtan szóljak hozzá. Azonban abban a pillanatban, hogy szóra nyitottam volna a számat, SiWon kicsit sem nyugodva tépte fel a hálóajtómat, hogy nyomában az orvossal zavarja meg a csendet.

- Megérkeztünk! – Adta tudtunkra a nyilvánvalót nem kis hangerővel. DongHae ezzel párhuzamosan, automatikusan pattant fel az ágyról és hátrább húzódva adott teret megérkező orvosomnak.

- Mi addig kint leszünk. – Ragadta meg SiWon Ápolóm kezét, hogy minél hamarabb kint lehessenek a szobából.

Az orvos lassú, kimért mozdulatokkal vizsgált meg, lefutotta a szokásos köröket, miszerint érzékeny vagyok-e bármilyen gyógyszerre, esetleg jártam-e olyan helyen, ahol beteg emberrel találkozhattam. Amennyire erőmből tellett válaszoltam minden kérdésére. Vizsgálatom után még írt pár sort egy apró cetlire, majd az ajtóhoz sétálva hívta be a kint várakozókat.

- Mi a baja, doktor úr? – Kérdezte aggódva SiWon, az orvost. Oldalra fordítva a fejem próbáltam minden erőmmel rá koncentrálni. Azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy az idegesen ácsorgó SiWon mellett, ott állt DongHae is, majdnem olyan aggódó tekintettel, mint barátom. Talán csak a láz miatt hallucináltam, de legalább olyan figyelmesen hallgatta az orvos szavait, mintha olyan fontosak lettünk volna egymásnak.

Volt a közelmúltban bármi, ami a beteg lelkivilágát esetleg érzékenyen érinthette? – Csapott egyből a közepébe az orvosom. Innen már rögtön tudtam, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen fellépő rosszullétet.

- Ami azt illeti, - szólalt meg SiWon helyett meglepő módon DongHae, amire akarva, akaratlanul felkaptam a fejem. Lesütött fejjel vallott az orvosnak, mintha megbocsájthatatlan bűnt követett volna el, – a mai nap sikerült felszakítanom néhány régi emlék, kellemetlen sebeit. – Ezzel párhuzamosan pedig lassan felemelve a fejét nem az orvos tekintetét kereste, hanem egyenesen az én íriszeimbe fúrta az övéit. Arcvonásaiban nyoma nem volt már haragnak, pusztán sajnálat és megbánás tükröződött. Nem értettem mire fel változott meg ennyire, de számomra nagyon idegennek hatott ez az énje.

- Aggodalomra semmi okuk. – Nyugtatott meg mindenkit egyszerre a szobában. – A stressz gyakran vált ki ilyen reakciót az embernél. A szervezet egyszerűen így dolgozza fel az eseményeket. Ha követik az utasításaimat, holnap reggelre vélhetően jobban fogja érezni magát. – Tanácsának és diagnózisának köszönhetően hatalmas kő esett le az én, és többek között a két aggódó társaságom szívéről. Kedvesen, mosolyogva tájékoztatott tovább, majd az imént teleírt cetlit átnyújtva az időközben közelebb araszoló SiWonnak, köszönt el, jó egészséget kívánva. Egy egyszerű bólintással búcsúztam el az orvosomtól, majd visszafordítva a fejemet próbáltam pihenni, ahogyan tanácsolta.

Már éppen sikerült volna újra álomba zuhannom, mikor az ajtó halk, de észrevehető nyikorgására kipattantak szemeim. A zaj felé fordítva a fejem, egy tele tálcát cipelő DongHaet pillantottam meg, ahogyan minden erejével azon fáradozott, hogy el ne ejtse a tálcát.

- Mit csinálsz itt? Hol van SiWon? – Ostromoltam kérdéseimmel. Őszintén szólva nem volt ínyemre, hogy kénye-kedve szerint mászkált a szobámban, ráadásul engem is ilyen gyenge állapotomban látott.

- Hazavitte az orvost, én pedig igyekszem a leírtak alapján minél elviselhetőbbé tenni az állapotát. – Utalt a kis cetlire írt utasításokra, majd, kisebb zsonglőrködés után letette az éjjeliszekrényre a teli tálcát. – Ha megengedi - nyúlt felém, hogy segítsen felülni, de ezt a gesztust már sehogy se tudtam elviselni.

- Miért csinálod ezt? – Emeltem feljebb az amúgy gyenge hangomat. – Semmi okod rá és én se kértelek meg. Hagyj magamra! – Adtam neki parancsba, de látszólag lepergett róla minden szavam.

- Nem tehetem. – Válaszolta pár másodperc némaság után. – Részben az én hibám, hogy ezt történt és SiWon is megkért, vigyázzak önre, míg vissza nem tér. – Erre a válaszra már semmit nem tudtam mondani, beletörődve, hogy ma éjszaka nem lesz nyugtom tőle, hagytam, hogy felsegítsen és lassan, kanalanként adogassa a forró levest.

- Ennek valami borzasztó íze van. – Förmedtem rá az első kanál után. – Ebből biztos nem eszem még egy kanállal. – Fordultam el, talán egy kissé gyerekesre véve a figurát, de nem érdekelt. Képtelen voltam többet enni belőle.

- Pedig muszáj lesz. – Jött a válasz, ellenkezést nem tűrve és már tolta is a szám felé az újabb kanál löttyöt. Némi dac és makacskodás után azonban kénytelen voltam újfent feladni és nagy nehezen legyűrtem azt a borzalmat.

- Nem hiszem el, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok. – Motyogtam magamban, DongHae észrevétele nélkül. Míg az üres tányért visszatéve a tálcára, nyúlt a lázmérő után, én addig visszafeküdtem kényelmesen a párnáim közé és nyakig betakarózva igyekeztem felmelegedni.

- Még mindig van láza. Bár szerencsére lejjebb ment. Pihenjen, ha kell valami, akkor pedig szóljon nyugodtan. – Gyengéden helyezte rá a homlokomra a vizes kendőt majd szó nélkül kezdte pakolni a szekrényen lévő holmijaimat, hogy könnyebben hozzáférhessek az általa odatett pohár víznek.

Túl kedves volt, ehhez pedig egyáltalán nem voltam hozzászokva. Az egészben pedig a legrosszabb az volt, hogy belegondolva miket műveltem vele amióta itt élt, meg se érdemeltem ezt a bánásmódot.

- Köszönöm. - Lehunyt szememmel, próbáltam legyűrni büszkeségemet, hogy ezt az egy szót ki tudjam mondani. Kissé zavart a kialakult helyzet és a csend, ami ezután ránk telepedett, így némi várakozást követően lassan kinyitottam a szemem és tekintetemmel az övét kerestem. A zavarodott arcát látva kissé megnyugodtam, örültem neki, hogy ő is legalább olyan kínosan érezte magát, mint amennyire én.

- Nincs mit. – Válaszolt pár másodperc hezitálás után, majd lesütötte a szemét.

- Holnaptól kezdjünk mindent tiszta lappal. – Adtam tanácsul az újrakezdés ötletét, amelyet egy félszeg mosollyal az arcán nyugtázott. Ezután kissé nyugodtabb lelkiismerettel és gondolatokkal próbáltam elaludni. Bár még mindig éreztem a testemet gyötrő remegést, az álom lényegesen gyorsabban ért utol.

Másnap reggel a már megszokott ébresztőm helyett az ablakon beszűrődő napfény és annak kellemes melege ébresztett. Az éjszaka hatására szememet nehezen akartam kinyitni, ki akartam élvezni az utolsó percig, a pihenés adta lehetőséget. Azonban amint minden életfunkcióm magához tért a lustálkodásból, jobb karomat egyre elgémberedettebbnek éreztem, amihez még egy ismeretlen nehezék is társult a lábamon. Lassan nyitottam ki a szememet és fordítottam a fejem oldalra. A látvány egyszerre volt sokkoló és borzasztóan félreérthető. DongHae közvetlenül mellettem feküdt, pontosabban a jobb vállamon, lábát pedig keresztben átvetve az enyéimen pihentette. Abba már bele se mertem gondolni, hogyan kulcsolódott össze a kezünk. Lassan, óvatosan próbáltam kiszabadítani végtagjaimat, reménykedve, hogy nem ébred fel. De a sors amilyen kegyes volt eddig hozzám, épp olyan jó kedvében ébredt ő is ezen a reggelen. SiWon, hangos jó reggelttel rontott be a szobába, aminek hatására a szépen felépített tervem, miszerint észrevétlenül kimászok DongHae öleléséből kudarcba fulladt. A tetejében a nem éppen normál hangerőre vett ébresztésnek köszönhetően, az addig mélyen alvó Ápolómat is sikerült felébresztenie. Ez a nap pedig nem is indulhatott volna jobban, a döbbent arcú barátommal. az ajtóban és a még döbbentebb, a zavartól rákvörösre pirult DongHaeval, a karjaimban.