Elfojtott boldogság - Hatodik fejezet

Nem kívánt látogató

DongHae

HyukJae már egy órája mélyen aludt, mikor SiWon visszaért. Halk léptekkel közelítette meg az ágyat, nehogy felébressze. Bár a láza már lényegesen lejjebb ment, tartottunk tőle, hogy az éjszaka folyamán még visszaszökhet. Rövid szóváltás után sikerült meggyőznöm SiWont, hogy itt maradok mellette és vigyázok rá. Valahol az én hibámnak éreztem, hogy ilyen állapotba került HyukJae, ezzel pedig kellőképp megnyugtattam a lelkiismeretemet.

- Ha bármi baj lenne, azonnal szólj! – Kötötte a lelkemre, miközben kifele tessékeltem az ajtón. – És ne felejtsd el cserélgetni a vizes ruhát!

- Mindent kézben tartok, csak menj már! – Szóltam rá, mikor ismét szóra nyitotta volna a száját. Kezemet a vállára téve igyekeztem megnyugtatni. – Ne aggódj, vigyázok rá! – Amint SiWonból a kétség utolsó szikráját is kioltottam, halkan becsuktam az ajtót és visszasétálva az ágyhoz, ültem le mellé, a kisszékre. – Tiszta lappal? – Suttogtam a levegőbe, mintha csak megerősítésre vágytam volna. Lehetett egyáltalán ezek után bármit is tiszta lappal kezdeni? Mi fog ezután változni, de a legfontosabb, meddig?

Tanácstalanul, de emellett egyre álmosabban ültem és törölgettem HyukJae halántékán, gyöngyöző izzadságcseppjeit. A láza hullámokban tört rá, hol hangosan anyja után kiáltva, hol csak dünnyögve viselte az állapota okozta mellékhatásokat. Az ilyen pillanatokban pedig mellé ülve, igyekeztem halk szavakkal nyugtatni. Értelme nem sok volt az elhangzottaknak, de látszólag beváltak, így én is nyugodtabb lettem. A percek csigalassúsággal teltek, fogalmam se volt arról, mennyi ideje ülhettem ott mellette, de a fejemet egyre nehezebbnek éreztem. Egy pillanatra akartam csak ledőlni, ráfeküdni a hatalmas ágy üres, kihasználatlan szélére, azonban a szobát ellepő nyugalomnak, Betegem egyenletes szuszogásának köszönhetően az álom elemi erővel ragadott el.

Soha életemben nem éreztem még magam annyira kínosan, mint ezen a reggelen. HyukJaenek még úgy, ahogy eldadogtam volna egy esetlen magyarázatot, miszerint késő éjszakáig a lázát próbáltam levinni, de SiWonak a látottak alapján, ha fejre álltam volna se sikerült volna kimagyaráznom.

- Ez, akármennyire hihetetlen, nem az, aminek látszik! – Pattantam ki HyukJae mellől és kezdtem bele a monoton magyarázkodásba. De ahelyett, hogy továbbra is döbbenten cövekelt volna az ajtóban, széles vigyorral az arcán szólt az eddig néma csendben, az ágyon ülő HyukJaehez:

- Csak nem? – Torzította el a hangját, és kissé erőltetett kacagásba kezdve sétált az ágy mellé, hogy megbökdösse szótlan barátját.

- SiWon, hagyd abba! – Szólalt meg végül HyukJae is, komor hangvétellel. – Csak elaludt, ennyi az egész. Ne gyárts elméleteket alaptalanul! – Tanácsolta továbbra is komolyan, mint aki nem épp az elmúlt éjszaka nyomta volna az ágyat, negyven pluszos lázzal.

Továbbra is döbbenten, néma csendben álltam az ágy mellett. Fejemet zavartságomban véletlenül se emeltem magasra, valahogy a padló fixírozása jóval érdekesebbnek hatott. Mégse tudtam elmenni a tény mellett, hogy HyukJae ittlétem alatt először kiállt mellettem, mi több, az esetleges félreértést is lezártnak tekintette. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a jövőben nem jövök zavarba majd, akárhányszor ránézek. Hiszen valljuk be, tegnap még el akartam innen szökni, hátrahagyni mindent. Lehet, hogy tényleg adnom kellene egy utolsó esélyt. Elvégre a régi – huszonnégy órája sincs, hogy megújult - HyukJae egy ilyen szituáció után, alsóhangon, az ablakon lógatott volna ki.  

- DongHae! – Térített vissza gondolataimból HyukJae halk, mégis határozott hangja. – Egy órán belül indulunk, készülj el és várj meg az autóban! – Adta utasításul, én pedig hezitálás nélkül, egy bólintással jeleztem, hogy megértettem, majd sietősen elhagytam a szobát.

Egészen biztos, hogy elment az eszem. A reggeli jelenetet újra és újra lejátszotta az agyam, akárcsak egy kisfilmet. Semmi másra nem tudtam miatta koncentrálni. Háromszori nekifutásra sikerült csak begombolnom az ingemet, a nadrágomat fordítva vettem fel és papucsban indultam a garázs felé. Nagyon hamar össze kellett szednem magam. Az, hogy abban a szituációban kiállt mellettem HyukJae, nem jelentette azt, hogy a bénázásomat és nulla koncentrációmat is tolerálni fogja. De mégse ez volt a legnagyobb problémám. Ebben a pillanatban a világ legrosszabb munkáját is hajlandó lettem volna elvállalni, ami azt illeti, inkább leöntetem magam forró kávéval minden áldott nap, minthogy a főnököm szemébe nézzek ezek után. Leírhatatlanul kínosnak éreztem a helyzetet. De nem volt más választásom, mint engedelmeskedni. Utoljára ezt a fajta izgalmat az első napomon éreztem, mikor személyesen is megismerhettem HyukJaet. Szívem régen vert ennyire hevesen az ismeretlenül ismerős érzésre. Légzésemmel, és monoton nyugtató szavakkal igyekeztem lehiggadni.

Minden vágyam volt, hogy csakúgy, mint legelőször, most is késsen minimum másfél órát, azonban meglepően pontosan, az elmondott időponthoz képest ült be az autó hátsó ülésére. Szó nélkül indítottam be a motort és hajtottam ki a megszokott útvonalra. Nem tudtam felhozni a reggel történteket. Úgy éreztem ehhez egy csendes helyre lesz szükségünk, beszélni, amire minél hamarabb sort kellett kerítenem.

Megszokott tempóban loholtam HyukJae mögött egy lépéssel az irodája felé. Befele jövet az alkalmazottak szokásukhoz hűen hajlongtak. Az a fiatal lány se tett másképp, aki az ajtaja előtt várakozott, minden bizonnyal nyomós okkal elállva az utat.

- Jó reggelt, uram! – Köszöntötte, majd kertelés nélkül tért a lényegre. – Egy idős úr óhajt önnel beszélni, engedelmével beengedtem az irodájába.

- Időpont nélkül, senkit nem fogadok. – Válaszolt kimért, hűvös hangján HyukJae, majd azzal a lendülettel nyitotta is az ajtót. – Te?! – Szólt az idegenre, amint megpillantotta. Ennyi gyűlölettel a hangjában még a tegnapi nap se beszélt, pedig ott azt hittem, mindent hallottam.

Ki lehetett ez a férfi, aki miatt újra előjött az az egészséges félelem, amit HyukJae miatt éreztem, holott kivételesen nem rám irányult a figyelme?

HyukJae

Miért nem lepődtem meg azon, hogy sikerült keresztbe húzni a számításaimat. DongHae minden bizonnyal békésen aludt volna, észre se vette volna azt a helyzetet, amibe az éjszaka folyamán, önkívületi állapotunkban kerültünk. SiWonnak természetesen holtakat felriasztó hanggal kellett berobbannia, hogy üdvözölhessen. Egy kicsit se lett volna tekintettel arra, hogy az éjszaka milyen állapotban voltam. Ahogy döbbenten állt, egyenesen ránk meredve, elmondhatatlanul kínosnak éreztem a helyzetet. Emellett természetesen az addig békésen alvó DongHaet is sikerült felébresztenie. A helyzet egyre félreérthetőbbé vált, ahogy elemi erővel ugrott ki az ágyamból és rákvörös képpel, akár egy odaszegezett oszlop próbált megállni a lábán. Szinte hallottam, ahogyan kattogott az agya valami hihető indok után kutatva, de hamar feladva a gondolkodást kezdett bele a magyarázkodásba:

- Ez akármennyire hihetetlen, nem az, aminek látszik! – Próbálkozott, még talán egy kicsit meg is sajnáltam, szegényt.

- Csak nem? – Vágott magyarázata közepébe barátom, majd közelebb lépve hozzám bökdöste meg a vállamat, jelezve, hogy a kérdést hozzám intézte.

Nem találtam viccesnek a cukkolását, így lezártnak tekintve a dolgot, jeleztem SiWonnak, hogy ő se lovagoljon a témán tovább.

Azonban meg nem történtté tenni a dolgokat nem lehetett. Lopva néztem DongHaera, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, de azon kívül, hogy rémesen kínosan érezhette magát, semmi más nem sugárzott róla. Lefele sütött tekintettel helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra. Viszont nem csak ő érezte magát kellemetlenül ebben a szobában. Ahogy ránéztem, akarva akaratlanul leperegtek az események a szemeim előtt. Mégiscsak egymást karolva aludtunk, ki tudja, menny ideig. Bár a kapcsolatunk az éjszaka folyamán mondhatni egyenesbe került, az egymás iránti ellenszenvünk mégse tud egyik percről a másikra eltűnni. Ebben pedig ez a szituáció a legkevésbé se segített. Azonban nem felejtettem el, mit mondtam neki tegnap és amennyire vérmérsékletem engedi, tartani is fogom magamat ahhoz, hogy nyissunk tiszta lappal. Elvégre önszántából maradt mellettem egy olyan viszály után, ami teljes mértékben megindokolta volna, hogy itt hagyja a villát, mégse tette. Ezért mindenképp érdemel még egy esélyt.

- DongHae! – Egy pillanatra megrezzent hangom hallatán, de amint realizálta, hogy hozzá beszéltem, az addig a padlót fixírozó tekintetét, az enyémekbe fúrta. – Egy órán belül indulunk, készülj el és várj meg az autóban. – Adtam utasításba. Hangomat próbáltam kissé lágyabbra venni, de a határozottságot továbbra is érzékeltetni akartam. Egy apró bólintással jelezte, hogy megértette, majd, mint aki a megfelelő alkalomra várt, hogy leléphessen, viharzott ki a szobából.

-  Mi volt ez? – SiWong, amint kettesben maradtunk, komolyra véve a hangsúlyt faggatózott. Tudtam, hogy nem fogom tudni semmibe venni a kíváncsiságát.

- Aminek látszott. – Nem kerteltem, felesleges is lett volna. – Elaludtunk, ennyi az egész. – Bárhogy próbáltam közömbös maradni, a szemkontaktust mindenesetre kerültem. Nem hiányzott, hogy SiWonnak feltűnjön, mennyire zavarban voltam, hiába ismertük már egymást vagy ezer éve.

- Túl kedves voltál vele. – Folytatta tovább észrevételét, amit valahol sejtettem, hogy fel fog hozni.

- Az este megbeszéltük, hogy elölről kezdünk mindent. – Adtam egyenes választ kérdésére, ami igaz is volt. SiWon felhúzott szemöldökkel mérlegelte kijelentésemet, amit meg tudtam érteni. Elvégre nehezen hihető, hogy egy olyan kapcsolatot, mint amilyen a mienk DongHaeval, elölről lehetne kezdeni. – Most ne nézz így rám! Amit az éjszaka értem tett, azok után ez a legkevesebb, nekem is van büszkeségem. – Válaszoltam tettetett sértődöttséggel, remélve, hogy leszáll a témáról barátom és elfelejthetjük ezt a kínos reggelt.

Amint SiWonnal lezártnak tekintettük a helyzetet, mielőtt a dolgára indult volna, kedvesen érdeklődött az állapotomról. Apró mosollyal az arcomon nyugtattam meg, kutya bajom, majd elhagyta a szobámat. Hamar kipattantam az ágyból, hogy készülődhessek. A láz okozta verejtékezéstől, hálóruhám szinte a testemhez tapadt, a hajam csapzottan, kócosan virított a fejemen. Egy gyors zuhanyzást követően, sietősen öltöztem fel aznapi öltönyömbe, majd nyugtázva, hogy idő van, siettem le az autóhoz. Mikor leértem a garázshoz, DongHae a kocsiban ülve várakozott, látszólag kicsit se nyugodtan. Amint megláttam, elmém figyelmeztetés nélkül játszotta le újra a pillanatot, mikor megpillantottam reggel a karomban. Újra éreztem teste melegét, gyengéd szuszogását. Hamar realizáltam, hogy kissé elkalandoztak a gondolataim, kezemet arcomba temetve dörzsöltem meg, majd kettőt paskolva orcámra, ültem be az autóba.

Az út végig néma csendben telt, ilyenkor bezzeg senki nem telefonált. Beérve az céghez, mindenki a megszokott tisztelettel üdvözölt. DongHae néma csendben kullogott mögöttem, miközben az agyam máson se kattogott, mint, hogy milyen feladattal lássam el a mai nap. Az utóbbi hónapokban szó, mi szó rengeteg munkánk volt, de most lényegesen kevesebb, így a ráváró feladatok száma is csökkent. Ebből kifolyólag pedig a nap java részét az irodámban kellett volna töltenie, ami elég kellemetlen lett volna mindkettőnknek. Az irodám ajtaja elé érve egy fiatal nő állta el az utat. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor udvariasan köszönve közölte velem, hogy egy nem várt személy várakozott az ajtón túl.

- Időpont nélkül, senkit nem fogadok. – Válaszoltam vissza, meglehetősen hűvösebben, mint szerettem volna. Nem szerettem a váratlan vendégeket, soha nem tudtam, mi okból kerestek fel, hirtelen. Határozottan nyitottam ki az ajtót, hogy mihamarabb megtudjam, ki az, aki ilyen korán és ilyen váratlanul kereshet engem. Azonban a személy, aki az ajtó mögött várt, minden képzeletemet felülmúlta. A gyűlölet pillanatok alatt ellepte minden porcikámat, ahogyan realizáltam, az apám tolta ide a képét, váratlanul, de ami a legfontosabb, hogy kelletlenül. – Mit keresel itt? – Minden erőmre szükségem volt, hogy kordában tartsam az indulatomat. Évek óta híréről se hallottam, most pedig itt állt előttem, mintha teljesen normális lenne, hogy meglátogatott.

- Hyuk, kérlek. Az apád vagyok. – Elég volt ez egy szó, nálam pedig elszakadt az az aprócska idegszál, ami féken tartotta a dühömet. Még éppen annyira fékezni tudtam magam, hogy DongHaet kiküldhessem, de ahogy elnéztem, ment volna magától is.

Még vártam pár másodpercet, miután becsukta maga mögött az ajtót, hogy véletlenül se legyen fültanúja annak, ami idebent fog történni. Az előttem álló idősödő férfira szikrákat szóró tekintettel néztem s közben kényelembe helyeztem magam, a kis asztallal körülvett bőrfotelek egyikén. Még véletlenül se kínáltam meg ülőhellyel. Miután ezt magában is elkönyvelte, egy tőlem kettővel messzebb lévő fotelre ült.

- A legkevésbé sem érdekel, hogy miért vagy itt. – Szóltam rideg, érzelemmentes hangon. – Jobb lesz, ha most rögtön felállsz és elhagyod az épületet. – A tekintetem az ablak felé irányult. Semmi kedvem nem volt ránézni arra az emberre, aki tönkretette a gyerekkoromat.

- Hyuk. – Pár másodperces hezitálás után törte meg a néma csendet, ami beállt közénk. – Csak hallgass meg. Ennyit kérek. – Esdekelt, de a legkevésbé se hatott meg. Nem érdekelt, milyen élete volt eddig, vagy mit csinált, mióta elmentem. Attól a naptól kezdve egy percig se gondoltam rá. SiWon néha rákérdezett, mi van az apámmal, hogy róla nem beszéltem, de általában mindig tereltem a témát. – Fiam.

- Ne! Ne nevezz a fiadnak! – Kaptam fel a vizet és minden eddig felgyülemlett mérgemet és elfojtott bánatomat egyszerre zúdítottam rá. Gyűlöltem és ezt amennyire lehetett tudtára is adtam. Egy percet se hagytam tovább neki beszélni. Szemeim égtek a feltörő könnyektől, ahogyan szüntelenül szembesítettem azzal, mit tett, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Mérgemben a torkom is görcsbe rándult, képtelen voltam tovább ülve szidni azt a férfit, akit valaha az apámnak hívtam. Ő pedig lesütött fejjel hallgatta, minden egyes szavamat. Utolsó szóként nem épp kellemesen küldtem el melegebb éghajlatra, kitárva az ajtót, hogy minél könnyebb legyen számára a távozás. A szobát néma csend borította be, egyedül az előbbi hevességem miatti hangos szuszogásom volt hallható, amivel némileg nyugtatni próbáltam magam. Fájt mindenem, a torkom égett az üvöltéstől, a fejem majd szét akart robbanni. Hiába álltam ott, az ajtóban percekig, hívatlan vendégem egy tapodtat se mozdult. Nem bírtam várni arra, hogy továbbra is néma csendben üljön, hangtalanul. Ennél még az is kevésbé idegesített, hogy a fiának hívott.

- Ha te nem mész, megyek én. – Tudattam vele, hogy nem voltam hajlandó tovább egy légtérben maradni vele. Becsapva magam mögött az ajtót egyenesen a lift felé vettem az irányt. Ahogy elhaladtam az íróasztalok mellett, az egyiknél a telefonjában mélyen elmerülő DongHae ült. Észre se vett volna, ha nem ordítom le egy ügyetlenül bénázó dolgozó fejét, aki előttem ejtette ki a kezéből az összes iratot. Felpattanva addigi helyéről lépett pillanatok alatt mögém, várva hátha osztok neki valami munkát. De ahhoz jelenleg túl ideges voltam, hogy munkára gondoljak. Odadobva neki a kocsikulcsot szó nélkül indultam el, bíztam abban, hogy vette az adást és utánam jön.

A lift előtt álltam, mikor lassú észjárásával kapcsolt és beért mielőtt a liftajtó kinyílt volna. Szerencsére a kis fülkében rajtunk kívül nem tartózkodott senki, így, amint a fémajtók becsukódtak, hangos, nem éppen nyomdafestéket tűrő szavak hagyták el a számat. Nehezen tudtam az idáig féken tartott dühömet kordában tartani, kezemet ökölbe szorítva, nem törődve a következményekkel egyenesen a fülke ajtajába csaptam. A lift cselekedetemre egy hatalmas csörrenés, majd rázkódás kíséretében, menet közben állt meg. DongHae nyakát a lehető legjobban behúzva riadt meg egy elfojtott nyikkanást követően.

- Remek! Még ez is. – Emeltem fel a kezemet a levegőbe. – Mi jöhet még ma? – Tettem fel a költői kérdést és egyenesen a segélyhívó gombhoz indultam, jelezve helyzetünket.

Az illetékes, nyugodt hangon tájékoztatott, hogy a karbantartó igyekszik visszaérni, de előreláthatóan fél órát így is várakoznunk kell. Kissé idegesen válaszoltam vissza a vonal másik oldalán lévő férfinak, majd megszakítottam a kapcsolatot. Kezemmel hajamba túrva borzoltam össze a tincseimet, ezzel is levezetve a feszültséget.

- A… azt mondták fff-fél óra? – Hirtelen fordultam meg DongHae dadogására. Az arca hófehér volt, testének minden egyes porcikája remegett, görcsös ujjaival az ingje felső gombját igyekezte kigombolni, miközben hevesen, kapkodva szedte a levegőt. A látvány kissé ijesztő volt, minden erőmre szükségem volt, hogy ne essek pánikba. Közelebb léptem hozzá, lassan kezemet a vállára helyeztem. Tettemre felkapta fejét, majd könnyes szemeit az enyémekbe fúrta. Azonnal összeállt a kép.

- DongHae, te félsz a bezártságtól.

DongHae

HyukJae hangját csak messziről hallottam, olyan volt, mintha egy akvárium legmélyére süllyedtem volna. A torkom összeszorult, a levegőt alig bírtam kapkodni. HyukJae aggódva nézett könnyáztatta szemeimbe és határozottan rázta a vállamat, hogy valami reakciót váltson ki belőlem.

- Jól… jól vagyok, csak – szedtem össze magamat annyira, hogy megnyugtassam, de valljuk be, ezt se vele se magammal nem tudtam elhitetni.

- A francokat vagy jól! – Vágott szavaimba, és lassan a lift padlója felé nyomva kényszerített, hogy üljek le, mielőtt elájulnék. Hálás tekintettel néztem rá, észre se vettem mennyire remegtek a lábaim. Amint leültetett, hátamat a falhoz nyomtam és úgy igyekeztem úrrá lenni szapora légzésemen.

- Miért nem mondtad? – Vált kérdőre, eddigi ideges hangja. Majd ráeszmélve, hogy túl magas így nekem, hogy állva beszélt, mellém kuporodva a földre, ismételte meg a kérdést.

- Szóval? – Várt választ, de ennél tovább nem siettetett. Némileg sikerült visszanyernem öntudatom és valamelyest lenyugtatnom légzésem és vele együtt a szívverésem. Jó ötletnek tűnt leülnöm, idelent valamiért a levegőt is többnek éreztem.

- Ezzel, - nyeltem egy nagyot – ezzel is csak idegesítettem volna. – Lesütött fejjel vallottam, be, minden áldott reggel a szívemben apró félsszel szálltam be a liftbe, de ez idáig egyszer se kerültünk ilyen helyzetbe. Így kezdtem megnyugodni, talán sikerült volna leküzdenem ezt a félelmemet, de a mostani eset, erre semmiképp nem lesz pozitív hatással.

Nem válaszolt, közénk pedig újra beállt az a kínos csend. Egyszerre voltam zavarban és ideges. Ha a körülményeket nem vesszük figyelembe, itt volt az esély, a csendes, nyugodt hely, ahol megbeszélhettük a reggelt., és az én figyelmemet is elterelhettem a fóbiámról.

- Mondja csak, – kezdtem bele, s egyúttal törtem meg a némaságot. Félszegen fordultam felé, remélve, hogy figyelt rám, - a reggellel kapcsolatban…

- Felejtsük el! – Vágott rögtön a szavamba. – Fáradt voltál, érthető, hogy elaludtál az ápolásom közben.

- Igaza van, de… - Tekintetemmel a padlót vizslattam. Minden koncentrációmra szükségem volt, hogy ne ugorjanak be az emlékképek.

- Ne ellenkezz! Ó, és a jövőben, felejtsd el a magázást. Olyan, mintha vagy húsz év lenne köztünk ilyenkor. – Tanácsára felkaptam a fejemet. Hogy ne magázzam? Ilyen hirtelen?

-  De hát? Ön mégis csak a főnököm. Ezt nem tehetem. – Ellenkeztem, de HyukJae hajthatatlan volt e téren. Fejemmel, beletörődve ajánlatába, egy aprót bólintottam. – Jobban van? - kérdésemre azonban, tettetett haraggal nézett rám. Rögtön leesett, mi okból, így javítva szavaimat faggattam újfent hogylétéről. Egy pillanatig hezitált, talán eszébe juthatott valami, de mielőtt újra szóra nyitottam volna a számat, hogy eltereljem kérdésemről a figyelmet, egy Kutya bajommal letudta az állapotát.

Percekig ültünk tovább csendben, az agyam közben folyton kattogott valami ideillő beszédtémán.

- Áruld el, mit néztél annyira elmélyülten, fent az irodánál? – Kérdése, nem kicsit lepett meg, ilyen hirtelen. Ennyire feltűnő lett volna? Hosszasan gondolkodtam, el merjem-e mondani, hogy egy nagyapámmal készült közös képen merengtem. Hiányzott, de véletlenül se akartam, felhozni a témát, főleg, mert kezdett a kapcsolat kettőnk között egyenes útra vergődni. Nem szúrhattam el még egyszer, a jövőm múlhatott rajta. Egy gyors, talán kissé gyenge érvvel tereltem el a témáról HyukJae figyelmét, látszólag sikerrel.

- Engem inkább az érdekelne, ha szabad ilyet kérdeznem, miért vagy egyedül? – Talán kissé korainak érezhette a kérdést, még én is féltem feltenni, de muszáj voltam tudni. – Az a férfi, - minden szó után hagytam egy kevés reakcióidőt, talán félbeszakít, esetleg megharagszik, de figyelve, hogy csendben várta a konkrét kérdésemet, kicsit felbátorodtam – az apád volt, igaz? – Még mindig nehezemre esett közvetlenül beszélnem vele. Ezt még nagyon sokáig szoknom kell majd.

HyukJae viszont továbbra is néma csendben meredt a padlóra. Fogalmam se volt, mennyi idő telhetett el, mikor végre hang hagyta el a torkát. Egy hatalmas sóhajt követően vallotta be, hogy az idegen saját édesapja volt. Nem kérdeztem többet, ő mégis mesélni kezdett. Bár fogalmam se volt arról mennyit mondott el a teljes igazságból, arra, hogy miért bánt vele ilyen ridegen, teljes mértékben választ kaptam. Ahogyan lelki szemeim előtt lejátszódott a fiatal HyukJae élete, mellkasomra, mintha egy mázsás súly telepedett volna. Senkinek nem kívántam olyan gyerekkort, mint, amilyet ő élt át. Ezek után teljesen más szemmel néztem rá.

- Most pedig - váltott kissé élénkebb hangszínre, elterelve a nyomasztó hangulatról a figyelmet, -, ha már kiöntöttem a lelkem, elárulod mit néztél annyira? – Nem sikerült kikerülnöm a válasszal, de már nem is ódzkodtam tőle úgy, mint az elején.

- A nagyapámat. – Válaszomra visszatért a komor hangulat, HyukJae tisztában volt a helyzetünkkel, amibe már éppen beletörődtem és úgy tűnt, ő is kezdett megszokni maga körül. Éppen ezért nem akartam felhozni a nagyapámat.

- A jövőben elintézem, hogy találkozz vele. – Szavaira hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Másodpercekig csak kidülledt szemekkel meredtem rá, alig hittem a fülemnek. Ki volt ez az ember mellettem? Miért lett ilyen közvetlen velem? Kérdések sora zúdult egyszerre elmémre, de épeszű választ keresve se találtam volna. – Úgy értem, még meg se köszöntem, hogy ápoltál. – Mentegetőzött, mikor realizálta, mennyire megdöbbentett kijelentésével. Egy apró mosoly jelent meg arcomon, reméltem, hogy ő is észreveszi. Kelletlen szabadidőnk további részében, kissé már feloldódva beszélgettünk és nem egyszer nevettünk fel egy-egy vicces megjegyzésünkön. Bárki, aki messziről figyelt volna minket, egy régi és igen közeli, két barátot látott volna, akik a körülöttük kialakult helyzet dacára, önfeledten beszélgettek. Én azonban ezt az új, ismeretlen érzést, mégis félve engedtem közel magamhoz.