Elfojtott boldogság - Hetedik fejezet

Bal lábbal ébredve

HyukJae

- SiWon, gyere be délután az irodába. – Kértem határozottan barátomat, majd DongHaeval a nyomomban indultam a garázs irányába. Két hete, hogy a liftes balesetünknek köszönhetően, sikerült egy kissé közelebb kerülnünk egymáshoz. A munka feltűnően sokkal gördülékenyebben ment és én se voltam akkora idegzsák, mint előtte. Beérve az irodába, adtam ki DongHae feladatát. Egyszerű iratok és szerződések rendbe szedése, ami nem igényelt túl nagy megterheltetést. Reméltem, hogy hamar végezni fog vele, ugyanis nem szerettem volna, ha fültanúja lett volna a SiWonnal folytatott beszélgetésünknek. A hónapok alatt szerencsémre belerázódott az aktatenger rendszerezésébe, így még ebéd előtt végezve várta a következő feladatát. Én azonban a mai napra a továbbiakban kimenőt adtam neki. Halkan figyelmeztetve, hogy a szabályok még érvényben vannak, egy aprót bólintva, köszönt el, majd felkapva a fogasról a kabátját, egyenesen az ajtó irányába indult.

- DongHae, várj! – Szóltam utána, ő pedig hangomra kérdőn fordult meg, már dobta volna le a kabátját abban a hitben, mégis volt számára valami feladatom, azonban megragadva zakóm zsebéből a kocsikulcsot, felé dobtam. – Menj a kocsival, SiWon majd hazavisz. – Tanácsoltam neki, mielőtt ellenkezésbe kezdett volna. Pár másodperces hezitálás után azonban, száját apró mosolyra húzva, köszönte meg a kulcsokat, és már el is hagyta az irodát.

SiWon óramű pontossággal lépett be, ahogyan megbeszéltük. Fáradtan, de a megszokott jókedvével huppant le az egyik bőrülésre. Én pedig, kikérve az egyik titkárnőtől két csésze teát, ültem mellé.

- Mond csak, miért kellett nekem idejönnöm, beszélgetni, DongHae tudta nélkül? – Mindig is csodáltam a megfigyelő és reakcióképességét. Az ember első látásra egy hóbortos alaknak hinné, ha találkozna vele. Azonban SiWon ott és akkor tudott a lehető legkomolyabban viselkedni, ahol csak a helyzet megkívánta.

- A nagyapjáról van szó. – Nem kerteltem. SiWon kijelentésemre hátradőlt a fotelben, mint aki számított volna erre a válaszomra. – Derítsd ki, mit csinál, és hogy van egyedül! – Barátom kérésemre, az iménti kényelmes pozíciójából felülve, könyökét a tértére helyezve, kulcsolta össze az ujjait. Jól ismertem már ezt a pózt. Nem sokkal ezután szokott következni az atyai szentbeszéd vagy dorgálás. Ha akartam volna se kerülhettem volna ki, így egy mélyet sóhajtva néztem egyenesen rá, várva a véleményét.

- Hyuk, az utóbbi időben megváltoztál. – Adta tudtomra a nyilvánvalót. Ezt én is észrevettem, felesleges volt az orrom alá dörgölnie. – Kedves vagy hozzá, és épp most akarod megszegni a legszigorúbb szabályt, amit magadnak és neki állítottál fel. Áruld el, mi történt veletek a múltkor? – Valahol féltem, hogy felhozza a múltkori kínos szituációt. Mióta, akkor reggel eltereltem a figyelmét a magyarázkodásról, azóta se adtam neki egyenes választ a történtekre. Na, nem mintha bármi is történt volna, de jobbnak láttam, ha erről senki nem tud semmit.

- Te mivel hálálnád meg, ha vigyáznának rád, olyan állapotban? – Feleltem kérdésére kérdéssel.

- A liftben megígértem neki, hogy hálám jeléül találkozhat a nagyapjával. Nem a szerződést törlöm el, egyszerűen kitárok számára egy kiskaput, ennyi az egész. – Látszólag valamelyest meggyőztem barátomat. További faggatásom helyett, csak beletörődve bólintott és az időközben felszolgált csésze teát a szájához emelve, kortyolt bele.

- Ez forró! – Kapta ujjait ajkához, és még mielőtt magára borította volna, gyorsan az asztalra helyezte.

- Sok egyéb más mellett. – Nevettem fel, de nem sokkal később SiWon is szélesen mosolyogva nevetett velem.

- Jó látni, hogy újra mosolyogsz. – Szavaira, mintha áram csapott volna meg, hagytam abba. De mélyen legbelül én is éreztem, jóval vidámabb voltam, egyre kevesebbszer gondoltam a múltamra, így a velük járó rosszkedv és komor hangulat is sokkal ritkábban kerített hatalmába. – Menjünk haza. – Törtem meg a csendet, majd összeszedve a fontosabb papírmunkát indultunk a lifthez. SiWon szigorú tekintettel vizslatott, jelezve még véletlenül se tegyek kárt a szerkezetbe, mint legutóbb. Az ajtón már csak karvastagságnyi rés volt, mikor a nevemet hallottam távolról, majd egyre közelebbről.

- Uram, - ért utol az alkalmazottam -, bocsásson meg, de halaszthatatlanul JeJu-szigetére kell utaznia egy befektetés kapcsán. – A sietségtől lihegve igyekezte tudtomra adni a nem várt plusz munkámat. Hazudnék, ha azt mondtam volna, örültem neki, de ez a munka efféle gondokkal járt. Beletörődően sóhajtottam, majd visszaküldve a dolgára titkárnőmet, tárcsáztam DongHae számát.

- Mit tervezel? – Kérdezte SiWon, azonban, amint válaszoltam volna, DongHae szólalt meg a vonal másik végén.

- Én vagyok az, - adtam tudtára a nyilvánvalót -, pakolj össze két napnyi ruhát magadnak és nekem! JeJura megyünk. 

DongHae

- SiWon, gyere be délután az irodába. – Szólt HyukJae, majd megállás nélkül indultunk tovább a kocsihoz. A szokásos utat megtéve, fent az irodában kiadta az aznapi feladatomat és ezzel ő is belemerült saját munkájába. Nem volt nagy ördöngösség elvégezni az akták rendszerezését, egészen belejöttem a hónapok alatt. Örömmel nyugtáztam, hogy még ebédidő előtt sikerült végeznem, így leadva az iratokat, vártam, a további feladatokat. Azonban meglepő módon, a nap hátralévő részében HyukJae nem szándékozta igénybe venni a segítségemet. Kissé furcsálltam, de nem hoztam szóba. Örültem ennek a kis szabadidőnek. Megjegyezve, hogy a határokat továbbra se léphetem át, aprót bólintottam és már nyúltam is a kabátomért. Zsebemből éppen előkaptam volna a telefonom, hogy taxit hívjak, azonban HyukJae marasztaló szavára kérdőn fordultam vissza. Egy szóval se ellenkezve tettem volna le a kabátomat, abban a hitben, mégis volt még számomra valami munkája. Azonban ahelyett, hogy szóra nyitotta volna a száját, az autója kulcsát, előhalászva a zsebéből, egyenesen felém dobta.

- Menj kocsival. SiWon majd hazavisz. – Nem akartam elfogadni az ajánlatát. Mégiscsak egy luxusautó, amivel őt furikáztam, de átértékelve a gesztust, egy apró mosollyal az arcomon fogadtam el a kulcsokat, és már ott se voltam.

A liftbe azóta, hogy a múltkor beragadtunk félve léptem be. Eleinte megkíséreltem a gyalogos módszerrel feljutni, de rövid idő alatt rá kellett jönnöm, nem való nekem a több emeletnyi lépcsőzés. HyukJae persze ezeken, bár próbálta leplezni, sokszor elmosolyodott. Mintha nem az ő hibájából ragadtunk volna be. Tény és való, ennek köszönhetően sok mindent átbeszéltünk és kialakult köztünk egy viszonylag nyugodt kapcsolat, aminek szinten tartásában mindketten a lehető legnagyobb odafigyeléssel igyekeztünk részt venni.

Hazafele menet, átgondoltam mire fordíthatnám a szabadidőmet. A konyhapult mögé, azóta a nap óta még véletlenül se tettem be a lábam, így ez a mai napon is érvényben volt. Kint a kertben sétálni már túl hidegnek bizonyult az időjárás, így egyetlen lehetőségem a szobám kitakarítása maradt.

Éppen, hogy végeztem mindennel, mikor a telefonom hangos csörgéssel jelezte, hogy keres valaki. Felemelve a készüléket, HyukJae neve villogott rajta.

- Én vagyok az, - mintha nem tudtam volna, hogy ő keres, mutatkozott be, majd kertelés nélkül folytatta -, pakolj össze három napnyi ruhát magadnak és nekem! JeJura megyünk. – Azzal bontotta is a vonalat, mielőtt bármit is reagálhattam volna.

Ledobva a készüléket az ágyamra, előszedtem a sporttáskámat és utasításához hűen összeszedtem néhány, a Szigetre illő ruhát. Mivel semmi konkrétat nem mondott, hogy mi okból utazunk is oda, így minden eshetőségre tettem oda egyet, meleg felsőkből pedig duplán, mivel az időjárás egy szigeten talán még hidegebb is, mint itt a városban. Miután végeztem a bepakolással, átsétáltam HyukJae hálószobájába. Furcsa érzés volt újra belépnem ide, azok után, ami itt történt. Nem jártam azóta itt és most is furcsálltam, hogy engem kért meg erre. Ennyire sürgős lehetett a dolog, hogy nem várhatott, míg hazaér és ő pakol össze? Rövid kutakodás után a szekrénye mélyén találtam egy apró bőröndöt. Pont az ilyen pár napos kiruccanásokra elegendő a mérete. Felkutatva ruhatárát, gyűjtöttem össze az ágyra az általam választottakat. Kicsit se lepődtem meg azon, hogy minden ruhája eredeti márkajelzésű és minőségileg is sokkalta jobb, mint amilyen nekem valaha is lehetne. Nagy gonddal és odafigyeléssel hajtottam őket össze, nehogy tönkremenjenek. Mindent bepakoltam, mikor egy utolsó ellenőrzés alatt fel nem tűnt, hogy alsóneműt még köze s távol nem raktam be a bőröndbe. Ennek gondolatára, bár kívülről nem láthattam, paradicsomvörös fejjel álltam egy helyben, zavaromban. Apró lépésekkel kavartam fel a port, felesleges köreimmel a szobában, hogy valamelyest lehiggadjak.  - Mi olyan nagy ügy a férfi alsónadrágban? – Hangosan bíztatva magamat, indultam meg a komód felé, amiben nagy valószínűséggel tarthatta az alsókat. Az idegességtől reszkető kezemmel lassan húztam ki a fiókot, majd mire belelestem volna, HyukJae lendületből lépett be az ajtón.

- Szóval itt vagy. – Nyugtázta, majd mintha mi sem történt volna csaptam be a fiókot a helyére és fordultam felé. Bár fejemet lesütöttem, nem igazán voltam azzal tisztában, mennyire lehetett látni zavartságomat. – Mindent bepakoltál? – Kérdezte, de közben már tüzetesen nézte átfele a bőröndje tartalmát.

- Nem mindent, nézd meg, mi hiányzik, és ha nem probléma, megyek én is bepakolok. – Hazudtam, annak reményében, hogy így leléphetek a szobából. Kifele viharzottam, mikor utánam szólt, még egy utolsó feladat miatt a mai napra.

- Ide leírtam a szállás nevét, hívd fel és foglalj le két főre szállást. – Nyújtotta át a papírt, amire valami macskakaparással volt írva a szállásunk neve és a foglalás időpontja. – Feküdj le korán, holnap reggel indulunk! - Bólintva egyet, fordultam sarkon, és már ott se voltam. A szobám fele sietve pedig igyekeztem minél jobban lehiggadni.

Amin becsaptam hálóm ajtaját, elővettem az addigra teljesen összegyűrt cetlit az ujjaim közül és igyekeztem kiolvasni HyukJae borzasztó kézírását. Percekig csak ültem felette, mikor már minden eshetőséget beírtam a keresőbe, hátha kihozza azt, amire HyukJae gondolt. Utolsó mentsváramként még egyszer megpróbálkoztam, nem akartam visszamenni, megkérdezni, ahhoz még most is túl zavarban voltam, a jó ég tudja, miért. Legnagyobb szerencsémre, ezúttal sikerrel jártam, és kiadva a szálás elérhetőségét, pötyögtem be a számokat a telefonomba. Szerencsére minden gördülékenyen ment. Mielőtt kiléptem volna a honlapról, gyorsan leírtam a cetli hátuljára a pontos címet, majd megfogadva HyukJae tanácsát, gyors zuhanyzás után bújtam be az ágyamba, hogy minél hamarabb elaludhassak.

HyukJae

Az ébresztőm, kora reggel visítva riasztott ki a fekhelyemről. Lustálkodásra még gondolni se tudtam. Zombi-tempóban vánszorogtam ki a fürdőszobába, hogy emberileg elfogadható külsőt varázsoljak magamra. Nagyon reméltem, hogy odaát, DongHae is ezen ügyködött serényen, ugyanis egy órán belül a gépen kellett, hogy üljünk. Szerencsémre, elkerülhettem az ébresztést, szinte egyszerre értünk oda a lépcsőhöz, kezünkben a holmijainkkal.

- De nyúzott vagy. – Jegyeztem meg, bár nem csodálkoztam rajta. Én se néztem volna ki másképp az ő helyében. DongHae egy nyugtázó bólintással kullogott lefele, majd szó nélkül indult a garázs felé. – Felejtsd el! Taxival megyünk. – Szóltam rá és már tárcsáztam is a taxi telefonszámát.

A hajnali forgalomnak köszönhetően, gyorsan kiértünk a reptérre. Miután leadtuk a poggyászainkat, DongHae a rövid várakozási időt egy széken ülve gondolta letölteni. Már éppen csatlakoztam volna hozzá, mikor nem messze egy éppen nyitni készülő szendvicsüzletből, ínycsiklandozó illatok töltötték be a levegőt. Gyomrom az ingerre azonnal reagálva jelezte, hogy ő bizony enni óhajt. Ránézve a továbbra is félkómás DongHaera, én magam sétáltam az üzletbe, hogy reggelinek valót vegyek. Alig értem vissza a székekhez, a hangosbemondó lassú hangján tájékoztatta az utasokat, hogy hányas sorszámú kapu szól nekünk. DongHaet vállon bökve riasztottam meg, aki nem kicsit ugorva, pattant fel a helyéről. Akarva akaratlanul megmosolyogtam a helyzetet, bár ezt igyekeztem a lehető legjobban leplezni. Fent a gépen a stewardessek rutinosan tájékoztatták az utasokat, majd pár perccel később már a levegőben utaztunk, egyenesen JeJu-szigete felé.

Szerencsére, mire a gép t a repülőtéren, DongHae teljesen magához tért, így előreküldtem, hogy fogjon egy taxit és irányítsa a szállásunk felé. Mire kiértem, már nyitotta is a csomagtartót, hogy bepakolhassuk a táskákat, majd beülve hátra, már indult is az anyós üléshez. Viszonylag nyugodtan ültem végig az úton, folyton kifele néztem az ablakon, mint aki először ját a szigeten. A munka legkisebb gondolatfoszlányát is mélyen elraktároztam elmémben, nem akartam rögtön azzal stresszelni, mikor ideértünk. Pedig szerettem idejárni, még munkaügyben is. Évekkel ezelőtt SiWonnal találtunk itt egy remek hotelt, ami mintha nekem lett volna kitalálva, amilyen stresszes életet éltem. Már vártam volna, mikor a megszokott útról ráfordulunk a megszokott ösvényre, ami a hotelhez vezetett, de a sofőr, mintha észre se vette volna a jó irányt hajtott tovább. Előredőlve az első üléshez, böktem meg DongHaet, hogy megbizonyosodjak arról, nem én tévedtem-e.

- Biztos, hogy jó címet mondtál neki? – Kérdeztem, kissé idegesen, de még élt bennem a bizakodás aprócska szikrája.

- Persze, a cetlire írtam le éjszaka, azt adtam át neki. Helyi az úr, biztosan nem tévedett el. – Nyugtatott DongHae, viszonylag halkan, hogy a sofőrünk véletlenül se hallja meg. Bár nem ölt ki belőlem minden kétséget, mégis visszadőltem abban a hitben, hogy másik útvonalon közelítjük meg a helyet.

Onnantól kezdve, ha akartam volna se tudtam volna kifele nézelődni, telefonhívást, telefonhívás követett az üzlettel kapcsolatban.

Észre se vettem, mikor az autó motorja leállt alattam, annyira belemélyedtem az időközben elővett laptopomba. DongHae örömmel nyugtázva, hogy megérkeztünk, nyitotta ki nekem az ajtót én pedig bedobálva mindent a táskámba szálltam ki a friss levegőre. Azonban a látvány, ami fogadott, kicsit se volt kedvemre való. Egy ütött-kopott emeletes ház előtt állt le a taxi, a bejárat felé, még a háborúból itt maradt neonfényekből összetákolt JeJu-Motel felirat csúfította az amúgy is elég lohasztó látványt. Döbbenetemben egy mukkot se tudtam szólni, csak álltam a járdán, mint, akit odatettek, meredve a szellemházra. DongHae időközben kipakolta a bőröndöket, majd kifizetve az út árát becsapta az ajtót és amennyi táskát csak magára tudott akasztani, állt mellém. Döbbent mivoltomból az autó motorja térített vissza, de mire nyúltam volna az ajtó után, a sofőr ezt sajnos már nem vette észre.

Kissé dühödt tekintettel fordultam DongHae felé, aki nyakát behúzva, kérdőn nézett felém.

- Mégis hova hoztál? – Emeltem fel a hangomat, talán egy kicsit eltúlozva, de nem érdekelt, válaszokat akartam. Kissé deja vu érzés fogott el, jó ideje nem ordítottam már le a fejét a nyakáról, de ez most kikívánkozott.

- Te mondtad, hogy ide foglaljak szállást. – Érvelt nem sokkal azután, hogy összeszedte magát, a reakciómtól és ezzel egy időben átnyújtotta a cetlit, amire ráírtam a szállás nevét.

Ránéztem az apró papírdarabra, nem hittem el, hogy ekkora szarvashibát vétettem, holott tisztában voltam a hotel nevével. Amint tekintetem a fecnire tévedt, DongHae hosszú, vékony ujját végighúzta az íráson s közben hangosan kimondta, amit ráírva olvasott.

- JeJu-Motel, a cím pedig. - Itt viszont nem tudtam eldönteni, hogy kínomban nevettem-e fel, vagy ezzel próbáltam feltörő dühömet csillapítani.

- Az HOTEL, JEJU-HOTEL, H-val! – Kiáltottam, miután sikerült annyira csillapítani a nevetésemen. – Nem hiszem el, hogy ennyire analfabéta vagy!

DongHae

- Az… az nem lehet. – Kaptam ki a kezéből a cetlit. Egyre jobban tartottam, HyukJae haragjától. Ránézve a papírra, minden kétségem eloszlott. – Ne haragudj! - Sütöttem le a fejemet, bízva abban, hogy nem kapja fel nagyon a vizet. Azonban minden oka megvolt rá. Ezt rendesen elrontottam, nem csodálkoztam volna, ha visszatérünk a kezdetekhez. De ahelyett, hogy tovább üvöltött volna velem, mély levegőt vett és próbálta menteni a menthetőt. – Hívd fel a hotelt! Kérdezd meg, van-e szabad szobájuk? – Tanácsolta, én pedig automatikusan nyúltam a telefonomért. Hogy ez nekem nem jutott előbb az eszembe. Remek DongHae, a problémamegoldó képességed a padlót súrolja. HyukJae, amíg telefonáltam a közelben sétált fel s alá, talán a feszültség levezetése miatt, én azonban ahelyett, hogy megnyugodtam volna, az eddigieknél is idegesebb voltam. A recepciós válasza nem volt éppen kielégítő, sajnos egyetlen üres szobát se tudtak ajánlani. Remegő kézzel nyomtam ki a készüléket. Legszívesebben elrohantam volna messzire. Nehezen tudtam rávenni a végtagjaimat, hogy HyukJae felé közelítsek. Mikor észrevette, hogy mellé álltam, kérdőn nézett rám, de a szemében még mindig ott csillogott a düh el nem oltott szikrája. Nyelnem kellett egy nagyot, nem tudtam kibökni, hogy nincs üres szobájuk, hogy ezen a nem éppen az ő ízlésének való helyen kell megszállnunk. Szerencsémre vagy épp nem, mindent leolvasott az arcomról.

- Ezek szerint, itt ragadtunk. – Szűrte ki a fogai közt a nyilvánvalót, én pedig nem is hajthattam volna lejjebb a fejemet. Már épp mentegetőzni kezdtem volna, mikor se szó se beszéd, ledobva a táskáját és a bőröndjét, indult el a bejárat felé. Kicsit se vettem célzásnak, hogy minden holminkat nekem kellett becipelnem. Viszont ebben az esetben, tényleg én szúrtam el, és összetettem a kezemet, hogy egyelőre ennyivel megúsztam a dolgot. Habár lelki szemeim előtt láttam, hányszor fog keresztbetenni, plusz munkát adni nekem az ittlétünk alatt. Egy hangos sóhajtás kíséretében, felkaptam vállamra a sporttáskámat, egyik kezembe HyukJae táskáját, hogy szabad kezemmel a bőröndjét tudjam húzni. Sántikálva a túlsúlytól cammogtam be az épületbe, ahol HyukJae rákvörös fejjel, fújtatva közelített felém. Ha eddig nem akarta leszedni a fejemet, most biztosan azért rohant felém, hogy lendületből lecsapja. Láttam, hogy lendül a keze a magasba, összeszorítottam a szememet és vártam a tenyerével való találkozást. Azonban másodpercek elteltével se történt semmi, félve nyitottam néztem fel. HyukJae közvetlenül előttem állt, talán túlontúl közel is. Arcomban éreztem meleg leheletét. Az előbb magasban lévő karja most mellettem feszült egyenesen az ajtó gerendájának. Nem tudtam megmozdulni, szívem őrült tempóban kalapált. Egyenesen mellkasára meredve vártam, hogy történjen valami, egyszerűen túlságosan is leblokkoltam. HyukJae viszont, nem tétovázott, lassan hajolt lejjebb, hogy tekintetünk egy magasságban kerüljön. A távolságot viszont nem növelte, ami borzasztóan kínos volt számomra. Zavarodottságomban mindenhova próbáltam nézni, csak arcára nem.

- Donghae, - szólított meg, de ilyen hangnemben még soha nem hallottam tőle a nevemet. Egyszerre állt fel a hátamon a szőr és futkosott végig a hideg a lábamtól a fejem búbjáig. - Azt még, magam se tudom hogyan, de lenyeltem, hogy egy ilyen lepukkadt helyen kell megszállnom miattad, de hogy a szobát se voltál képes normálisan lefoglalni, ahhoz már tényleg őstehetségnek kell lenned. – Teljesen ledermedtem, az arcomból is kiszökött a vér, teljesen elfehéredve álltam előtte. Hirtelen lepergett előttem a tegnapi telefonbeszélgetés a szállásadóval. Tisztán emlékeztem, hogy két szobát kértem egy személyre, nem egy szobát két személyre.

- Az… az nem lehet, én emlékszem. HyukJae, higgy nekem! – Kérleltem, mire nagy nehezen meg tudtam szólalni. HyukJae kétkedve nézett a szemembe. Dühösen fújtatva fordult meg és indult vissza a recepcióshoz. Kezét a magasba emelve gesztikulált, távolról is jól hallottam, hogy veszekszik a pult mögött állóval. Félve, lassan merészkedtem csak a közelébe. Jelenleg még azt se tartottam esélyesnek, hogy megosztja velem a szobát.

- DongHae, - Kiáltott rám, mire én gondolataimból feleszmélve csak ugrottam egy nagyot. – Szedd össze magad és gyere. Legalább a nap hátralévő részében vegyem valami hasznodat. – Szavaiban a gúny és a düh keveredett. Ezt rendesen elszúrtam. Nem csodálkoztam volna, ha azt a vékony, törékeny jégen táncoló kapcsolatunkat egy az egyben összezúztam volna a bénázásommal. Lesütött fejjel kaptam össze a táskákat és követtem HyukJaet a lift irányába. Mikor az ajtó egy hangos csilingelés után kinyílt, reszkető lábakkal léptem be a kis fülkébe. Sokkal apróbb volt, mint a cégnél, arról nem beszélve, Hyukjae most legalább olyan dühös volt, mint akkor. Azonban ennek fényében se mertem megszólalni. Nagyot nyeltem, mire becsukódott az ajtó a liftet pedig ellepte a néma, de annál feszültebb csend.

- Ne aggódj! – Szólalt meg HyukJae. – Nem ragadunk be. – Hangja lényegesen nyugodtabban csengett, amit pedig nekem válaszolt nagyon jól esett, de nem tudtam hova tenni. Hogy ilyen hirtelen kedves volt velem, talán még félelmetesebb érzést keltett bennem, mintha üvöltött volna.

- Bo… bocsáss meg! – Nyögtem ki nagy nehezen, és mire folytattam volna, a liftajtó csengéssel jelezte, hogy megérkeztünk a szintünkre. HyukJae válasz nélkül bocsánatkérésemre lépett ki a fülkéből. Innen tudtam, hogy még mindig haragszik rám, és hogy nehéz lesz kiengesztelnem. 

A lift egy hosszú folyosóra nyílt, aminek nagyjából a közepén áll a szobánk ajtaja. HyukJae elővéve a kulcsokat nyitotta ki az ajtót. Mozgásunkra az érzékelőknek köszönhetően az egész szobában felgyúltak a fények. Lassan egy sóhajtás kíséretében lépett beljebb, hogy utána közvetlenül én is követni tudjam. Letéve a földre az összes holminkat, néztem körbe. Egy átlagos szoba volt, a bejárat mellett a zuhanyzó foglalt helyet. Az épület külsejéhez képest a belső elég rendesen tisztán volt tartva. Kilépve a fürdőből, pár lépésnyire egy kétajtós szekrény foglalta el a helyet, rögtön mellette egy íróasztallal, rajta egy tv-vel. Közvetlenül előtte pedig az az egyszem, hatalmas ágy töltötte ki a szoba területének nagy részét. És ennek az egyetlen ágynak a látványától tudatosult bennem az, amit eddig az idegességtől eszembe se jutott.

- Most akkor együtt kell aludnunk? – Tettem fel a nyilvánvaló kérdést, kissé hangosabban, amire HyukJae egy derűs mosoly kíséretében válaszolt.

- Nem, DongHae. Te a földön alszol! – Kijelentésére első pillanatban döbbenten álltam, egy mukkot se szóltam. Azonban be kellett látnom és legbelül örültem is, hogy ennyivel megúsztam és nem rakott ki az utcára. Az idegességem viszont egy pillanatra se csillapodott, amihez most már a zavartságom is csatlakozott.

Miután, mind a ketten elrendeztük a személyes holmiijainkat a szoba minden zegzugába, HyukJae egy telefonhívás után a szekrényhez sietett és a nemrég a vállfára akasztott öltönyét most levéve az ágyra dobta. Lassan ingje gombjai után nyúlt és azokat kigombolva vette le a fehér szövetdarabot, hogy a tiszta ruha mellé tegye. Fedetlen felsőtestének látványától, éreztem, hogy arcomba szökik a vér. Zavaromban azt se tudtam hirtelen, merre nézzek. Mindegy volt, csak a hófehér, szépen kidolgozott, hibátlan testére nem. Istenem, hihetetlen, hogy ezalatt a pár másodperc alatt sikerült ilyen jól szemügyre vennem. Gondolataimat hiába próbáltam más merre terelni, nem sikerült, a szívem pedig őrült mód zakatolt, aminek végtelenül tudtam örülni. Nem értettem, mi ez a furcsa érzés, hogy miért váltotta ki ezt belőlem HyukJae látványa, hogy miért nem tudtam semmi másra gondolni jelen pillanatban.

- DongHae, menj, hívj egy taxit! – Kérésére azonnal mozdultam és emeltem a telefont a fülemhez. Alig csengett ki párat, mire felvette egy idős férfihang, én pedig lassan diktálva mondtam neki a pontos címet. Nem akartam még egy hibát véteni a mai nap.

Beülve az autóba, HyukJae elhadarta az úti célt, majd egyik telefonbeszélgetés követte a másikat. Én pedig, még a szálláson átnyújtott szerződés néztem át, pontról, pontra, hogy amint a helyszínhez érünk, már csak alá kelljen írni. Habár HyukJae vonakodva nyújtotta át a papírokat, még egyszer elnézést kérve, nyugtattam meg, hogy több hibát nem fogok véteni. Erősen koncentráltam, hogy minden egyes mondatot pontosan olvassak végig. A sofőr, időközben pedig, már a célállomás előtt várta, hogy elhagyjuk az autót.

Beérve az étterembe, HyukJae kérés nélkül nyújtotta a kezét, hogy elvegye az iratokat. Mivel a továbbiakban több feladatot nem bízott rám, egy, az ajtóhoz közeli asztalnál foglaltam helyet, amíg várakoztam. Kedves, hangulatos étterem volt, szívesen eljöttem volna ide, mint vendég is.

Fogalmam se volt arról, mennyi ideje ülhettem ott, de gyomrom hangos korgással jelezte, hogy itt lenne már az ideje enni valamit. Balszerencsémre, az étterem még nem üzemelt, így képtelen voltam innen rendelni valamit, és pénzem se volt annyi, hogy ki tudtam volna fizetni. Azonban HyukJae, kis idő múlva egy elégedett üzleti mosollyal az arcán jelent meg, én pedig abban a pillanatban felpattantam az ülőhelyemről, hogy követni tudjam kifele. Mélyen meghajolva búcsúztam el az étteremtulajdonostól és a megérkező taxiban helyet foglalva elhagytuk az éttermet. HyukJae szótlanul pötyögött valamit a laptopjában, én pedig a világért se akartam megzavarni, azonban korgó gyomrom máshogy vélekedett. Zavaromban kezeimet a hasamra tettem, tompítva a hangos morgást, de HyukJae figyelmét nem kerülhettem el.

- Igazad van, enni kéne valamit. – Szólalt meg, fel se nézve a monitorról, de szája szélén megbújó mosolyát nem tudtam nem észrevenni. Legalább, már nem dühös rám, ezt jó jelnek vettem. Megváltoztatva az úti célt, egy méregdrágának látszó étterem előtt parkolt le az autó. A szám is tátva maradt, a csodálkozástól, a gyomrom pedig már nem az éhségtől remegett, hanem az idegességtől, miszerint az itteni árak feltehetőleg az eget verték.

- HyukJae, én ide nem megyek be. Nem is, nem mehetek be. – Tartottam vissza és lemondó tekintettel néztem az övéibe. HyukJae viszont egy kisebb sóhajt követően kezét a vállamra helyezve bátorított.

- A mait én állom. – Hunyta le a szemét, és már túlontúl kedvesen ajánlotta fel a vendégszeretetét. A szívemet pedig újfent ellepte az az ismeretlen melegség, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem, mikor a közelemben volt. Nagy szerencsémre, az esti félhomálytól nem láthatta, mennyire elpirultam zavaromban, így csak egy bátortalan dünnyögésen és egy apró bólintáson kívül mást nem tudtam válaszul mondani neki. Zavartan követtem, mígnem a pincér egy kétszemélyes asztalhoz nem vezetett minket, aminél egymással szembe ültetve, vette fel a rendelésünket. Esélyem se volt a menüt végiglapozni, HyukJae automatikusan diktálta, mit fogunk enni. Egy mukkot se szóltam evés alatt, az agyam folyamatosan kattogott. Pár órája még a fejemet is le akarta szedni, most meg ő maga fizette a vacsorámat. Számtalan módon próbáltam megközelíteni a viselkedésének okát, de egyik se volt túl meggyőző. HyukJae ezzel szemben nyugodtan ült velem szemben.

- Miért tetted ezt? – Szólaltam meg végül, minden bátorságomat összeszedve. – Ez ijesztő, inkább kiabálj velem! – Emeltem kicsit feljebb a hangomat, de szerencsémre senki nem hallotta körülöttünk.

- Mert jó kedvem van. – Válaszolta nemes egyszerűséggel. De ez nekem túl felszínes válasz volt, így ezt érzékelve folytatta tovább. – Remek üzletet kötöttem, a ballépésedről, meg részben én is tehetek. Nem mondom, hogy nem voltam rád borzasztóan dühös, de ez egyszer elnézem neked ennyivel. – Ezzel pedig lezártnak tekintve a témát, nyújtotta fel a kezét, hogy jelezze fizetési szándékát. Én pedig válaszától újra zavarba jöttem. Hihetetlen mennyire megváltozott ilyen röpke idő alatt, rám pedig milyen hatással volt, ez az eddig ismeretlen énje.

Visszaérve a szállásra, fáradtan dőlt az ágyra, miután minden holmiját az asztalra helyezte. Fejét a párnába nyomva motyogott valamit, amihez erősen koncentrálnom kellett, hogy megértsem, de mindhiába. Letudva annyival, hogy valószínű csak magában motyogott, összepakolva a zuhanyzáshoz szükséges holmijaimat, indultam meg lefürdeni. A forró víz alatt realizáltam csak mennyire elfáradtam a mai nap is. Lustaságomnak betudva egy szál nadrágban kullogtam kifele a fürdőből. Kezemet már a kilincsen tartva nyomtam volna le, hogy kinyithassam az ajtót, mikor HyukJae lendületből tárta szélesre. Abban a pillanatban leesett, mit mondott a párnába. Másodpercekig álltunk egymással szemben, mígnem realizálva a kínos helyzetet, egyszerre kiáltottunk fel. Zavaromban, magam után becsapva az ajtót rohantam ki a fürdőből. Épp itt volt már az ideje, hogy véget érjen ez a szerencsétlen nap