Elfojtott boldogság - Kilencedik fejezet

Vágyódni utána

DongHae

A part egyszerűen varázslatos volt. Soha életemben nem éreztem még azt a felszabadult érzést, mint ott, abban a pillanatban. Mint egy kisgyerek, aki az egész világot magáénak tudhatta, úgy éreztem magam. Hálás voltam HyukJaenak, hogy elhozott ide. Ránézve egy-egy boldogabb pillanatomban, láttam rajta, hogy ő is élvezte. A látványa engem is felszabadultabbá tett. Bár legbelül, ahogy elkaptam néha egy mosolyát, lángoltam, de ezt az érzést igyekeztem minél jobban elszorítani. Nem érezhettem ezt, nem volt szabad.

Órákat töltöttünk a part közelében. A Nap se sütött már olyan erővel, mikor nem messze egy kedvesnek tűnő, kis vendéglőt pillantottam meg. Már magára az étel gondolatára is összefutott a nyál a számban. Meglepődtem, mikor kevés könyörgés után beadta a derekát. Beérve egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet. Barátságos és meghitt légkör vett körbe, aminek százszorta jobban örültem, mint a tegnapi vacsorahelyszínünknek.

- Ezt ma én állom. – Közöltem vele, és meg se várva reakcióját, szóltam a pincérnek, hogy leadhassam a rendelést. – Gondolom, fogalmad sincs, mit esznek egy ilyen helyen. – Szinte biztos voltam abban, hogy most járt ilyen helyen először, így elkerülve a felesleges kérdéseket, adtam le a rendelést.

- Tévedsz. Válaszolta rögtön azután, hogy a pincérlány elhagyta az asztalt. – Én egy ilyen helyen kezdtem. – Mesélte tovább életének azt a szakaszát, amit én álmomban se gondoltam volna, hogy így élt meg. Ahogy szemtől szemben megnyílt nekem, az elmondhatatlanul jól esett. Mélyen belül tudtam, hogy végre bízott bennem annyira, hogy megosztotta ezt velem. Története végén ezzel szemben, egy mukkot nem tudtam kiejteni a számon. Nem volt rá szükség, egyszerűen csak büszke voltam arra, amit elért, és mindezt egyedül.

Percekig néztünk egymás szemébe. A pillanatot a pincérlány zavarta meg, amire én kissé elpirulva fordítottam el a tekintetemet. Ezután, mint aki még sose evett, kezdtünk hozzá a vacsoránkhoz. Evés közben HyukJae kérésére, viszonzásul, hogy ő is elmesélte a múltjának egy darabkáját, én is mesélni kezdtem. Elárultam neki, miért éltem a nagyapámmal, és hogy mi mindent kellett feladnom azért, hogy megélhessünk. Történetem végeztével csak csendben nézett rám, majd alig észrevehetően bólintott, mintha eltervezett volna valamit magában. 

- Menjünk vissza, későre jár. – Amint megszólalt, kinéztem az ablakon, ahol már jócskán sötétbe borult a táj. Odasiettem a pénztárhoz és kifizettem a vacsoránkat, mire pedig visszaértem, HyukJae egy taxit is elintézett, hogy visszavigyen minket a szállásra.

Odakint borzasztóan lehűlt a levegő. A taxi percekkel később se akart még megjelenni a távolban, így vacogva álltam HyukJae mellett. A pillanatnak egy tört része kellett csak csupán, hogy ledöbbenjek, amikor megéreztem HyukJae kezét a vállamon. Karjával átkarolva húzott magához, és szorosan ölelve nézett döbbent arcomra. Le nem tudtam tekintetéről venni az enyémet, teljesen ledermedtem. Szívem őrült mód zakatolt a mellkasomban, nem kellett neki sok, hogy ki ne szakadjon a helyéről. Testem már nem a hideg levegő okozta kellemetlen érzéstől remegett. Egészen más miatt reszkettem a karjaiban. Ki akartam zárni a külvilágot, meg akartam állítani az időt, de a józan eszem még az utolsó pillanatban riadót fújt. Mintha lángolt volna a teste, úgy igyekeztem elszakítani magamtól. Óriási szerencsémre épp abban a pillanatban állt meg előttünk a taxi, én pedig nyílegyenesen megindultam az anyósülés fele. Távol akartam érezni magamtól, amennyire csak lehetséges volt. Kezem már a kilincset markolta, mikor HyukJae ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy mellé száljak be.

- Miért ülnék oda? – Kérdeztem, nem kicsit felháborodva. Arcom borzasztóan lángolt, amit sehogy se tudtam elrejteni. HyukJae viszont válaszul csak szigorúan nézett rám, amitől rögtön beugrott, hogy köztünk mekkora szakadék van még mindig. Dühös voltam és ezt nem akartam leplezni. Épp ezért akartam ezt az egészet elkerülni.

Visszafele, egész úton némaságban ültünk, még a sofőr se fárasztott minket semmivel, aminek jelen helyzetben nagyon örültem. Tekintetemet végig kifelé fordítva néztem a sötétséget, gondolataim pedig HyukJae körül keringtek. A mai nap tökéletességén, a pillanatokon, mikor újra és újra elöntött a boldogság érzése, mikor vele lehettem és a szomorú valóság, aminek gondola az egész napra rányomta a bélyeget. Alig vártam, hogy a szálláshoz érjünk, hogy amint a kocsi leálljon, otthagyva csapot, papot szaladhassak fel a szobába, be a takaró alá. Ma már nem akartam HyukJaere nézni, képtelen voltam rá. Ahhoz túlságosan is szúrt a mellkasom.

Amint a földre kuporodva a fejemre húztam a takarót, HyukJae is belépett a szobába. Olyan jó lett volna, ha a mai napra, a továbbiakban levegőnek nézett volna. Egy mukkot se szóltam, mikor beljebb jött.

- DongHae, kérlek, beszéljük meg. – Hangja kissé megtörten csengett, amitől az én mellkasom is összeszorult, de nem engedtem se neki, se magamnak. Még nem volt késő, itt kellett megállnom. Azonban HyukJae is vette a lapot, és ezek után már nem szólt hozzám. Hallottam, hogy még pakolászott és a víz csobogó hangjától, azt is tudtam, hogy fürdeni ment. Szememet erősen összeszorítva igyekeztem ez idő alatt elterelni a gondolataimat HyukJaeről, a mai napról és mindarról, ami vele vagy hozzá kapcsolatos. De próbálkozásom hamar kudarcba fulladt. Folyton lelki szemeim előtt lebegett az a hercegien szép arca, a méltóságteljes jelleme, a titkon elejtett vagy közvetlenül nekem szánt mosolyai. Ujjaimmal a pólómat gyömöszöltem, hogy ezzel is oldjam azt a görcsös fájdalmat, mit e pillanatban éreztem. Sírni akartam, kiordítani a világnak azt, ami most belülről emésztett, de a fürdőszoba ajtó nyílásának hangjára, fogamat összeszorítva kuporodtam a földön, nehogy egy hangot is kiadjak véletlenül. HyukJae többet nem próbálkozott a velem való beszélgetéssel, aminek végtelenül örültem, tekintve, ha ki kellett volna nyitnom a számat, biztosan elsírtam volna magam. Az ágy ismerő nyikorgása törte csak meg a szobát ellepő csendet, majd HyukJae halk jó éjszakátja után ismét csend honolt a szobában. Nem válaszoltam, pedig tudtára akartam adni, hogy nem miatta viselkedtem így, vagyis nem egészen miatta. De dühös semmiképp nem voltam rá, és nem akartam úgy elaludni, hogy ő ezzel a gondolattal hajtotta álomra a fejét. Azonban egy szó se tudta elhagyni a torkomat. Jellemző, ez is csak azt mutatja mennyire gyenge voltam. Hogy újra elvesztettem egy olyan valakit, akit még meg se kaptam. De ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhattam. Még egyszer nem bírtam volna ki, ha újra át kellett volna élnem azt, amit évekkel ezelőtt.

A szobát sötétség lepte be, mikor kinyitottam a szemem. Az éjjeliszekrényt tapogatva jutottam el a lámpámig, hogy felkapcsolva fénnyel árasszam el a hálót. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, hogy elhúzva a sötételőt, köszönthessem az újabb napfelkeltét. Lassan már három éve, hogy nagyapával éltem azóta a nap óta. Mint, ahogyan mindig, ma is a konyhában kezdtem a napot, hogy utána elintézve a feladatomat indulhassak az iskolába. Nagyapa szokásához híven jött és segített nekem. Minden a megszokott medrében folyt.

Egy nap hangos kiáltásokra és bútorok ide-oda tologatására lettünk figyelmesek. Kíváncsiságunkat kielégítve néztünk ki az ajtón, ahol a szemközti üzletbe és a hozzá épített lakásba pakolták befele serényen a bútorokat.

A költöztetőket egy határozott hangú nő irányította befele, a megfelelő helyre, mellette nagyjából velem egyidős fiú álldogált. Nagyapa érdeklődésének hála hamar kiderítettük, hogy kik ők és honnan jöttek, így jó szomszédhoz hűen apró finomsággal kedveskedve köszöntöttük másnap az újlakókat. Az asszony kedves mosollyal invitált be minket, elnézést kérve a rendetlenségért. Odabent, az éppen a saját holmiját pakoló srác várt minket, aki rögtön illedelmesen meghajolva köszöntött minket. Bátran léptem oda hozzá, hogy baráti jobbomat nyújtva köszönjek, és egyúttal bemutatkozzak neki. Ahogy szemeimbe nézett, azokkal a végtelen mély barna íriszeivel és mellé hófehér mosolyával üdvözölt, testemet elöntötte a forróság. Soha ezelőtt nem éreztem még senkinél se ilyet, idegen volt és rémisztő.

JinHyukkal a hónapok alatt elválaszthatatlanok lettünk. Mindent együtt csináltunk, nagyapa tanácsára még az iskolát is ott folytatta, ahova én jártam. Azonban ahogy az idő telt, bennem egyre erősebb érzések ébredeztek iránta, amitől a legelején még rettenetesen féltem, de idővel és persze az alapos utánajárásnak köszönhetően rájöttem, hogy mi is volt az, ami nem hagyott nyugodni. Beleszerettem JinHyukba. a felismerés borzasztóan hatott a lelki világomra. Elvégre mindenki más az én koromban a lányok után futkosott. Féltem bevallani bárkinek is, de legfőképpen JinHyuk reakciójától rettegtem. Ahogy tudatosult bennem, mit is éreztem iránta, onnantól kezdve egyre ritkábban találkoztam vele. Kerülni akartam, bízva abban, hogy a távolság majd kigyógyít ebből az állapotomból. JinHyuk azonban állhatatosabb volt ennél. Egyik este, fogalmam se volt hogyan, de a hálóm ajtajánál kopogtatott. Nem akartam vele találkozni, de azt se akartam, hogy a dörömbölése felébressze a nagyapámat. Kedvetlenül nyitottam neki ajtót, amire ő azonnal berobbant és kettőnkre csukta a falapot.

- Mit keresel itt? – Kérdeztem, hangom annál undokabb nem is lehetett volna. – Nem is érdekel, csak menj innen – folytattam-, látni se akarlak. – Azzal már nyúltam volna a kilincshez, hogy kitessékeljem, de hátulról megragadva JinHyuk magához húzott, bennem pedig újra fellángolt a tűz, már csak ettől az aprócska érintéstől is.

- Miért löksz el magadtól? – Kérdezte már-már suttogva, amitől egész testem megborzongott.

- Te ezt nem értheted. – Válaszoltam neki, de hangomban alig volt erő. Fészkelődni kezdtem karjaiban, de ezt észrevéve magával szembe fordított és mielőtt bármit is reagálhattam volna ajkaival az enyémekre tapadt. Abban a pillanatban a világ megszűnt körülöttem, két centivel a föld felett lebegve, pillanatnyi döbbenetemből felocsúdva, csókoltam vissza. Nem volt követelőző, se durva csók, egyszerűen csak két, a valóságtól rettegő fiú ajkának egymásra találása, annyi idő után. Nem gondolkoztam, mikor elváltak ajkaink, csak JinHyuk szemeiben gyönyörködve mosolyogtam kettőnkön. Mennyi átvirrasztott, könnyes éjszakát spórolhattunk volna meg, ha őszintén vallottunk volna egymásnak. De ez így volt tökéletes, szavak nélkül tudtuk, mit akart a másik. Attól a perctől kezdve, a külvilág számára ugyan azok az átlagos jó barátok voltunk, de amint alkalmunk nyílt rá és a biztonságot nyújtó falak közé léptünk, egy percre se engedtük el a másikat.

Hónapokig tartott ez a számunkra tökéletes kapcsolat. Az iskolában a lehető legtermészetesebben viselkedtünk, véletlenül se adtunk okot senkinek se arra, hogy kiderüljön, ami kettőnk közt volt. Egy bizonyos napig. Aznap is korán keltem, de valami nem stimmelt. JinHyuk minden reggel felhívott, de ez akkor elmaradt. Bizonygattam magamat, hogy szimplán csak lemerült a telefonja vagy egyszerűen elaludt, de mikor már az iskolába is egyedül kellett mennem, már komolyan aggódtam. Beérve a suliba, minden szembár, akivel csak szembe találkoztam gyűlölködve, szinte taszítva nézett rám, én pedig nem értettem az okát. Még el se kezdődött az óra, mikor a tanárom kihívva az igazgató fele irányított. Szívem a torkomban dobogott, tenyeremből csorgott a víz idegességemben. Belépve az irodába, JinHyuk megtört, könnyeivel küszködő édesanyjának látványa fogadott. Rögtön tudtam, hogy óriási a baj, és már én se tudtam féken tartani sós cseppjeimet. Az igazgató, hellyel kínálva rögtön a tárgyra tért, tekintve, hogy JinHyuk édesanyja egy mukkod se tudott szólni, sírásával küszködve. Halkan kezdett bele mondanivalójába, én pedig abban a pillanatban darabokra hullottam lelkileg, mikor kimondta, azt, amitől a legjobban féltem. JinHyuk meghalt. A testére itt, a férfimosdóban találtak rá, öngyilkos lett. Az okát már nem hallottam. Fülem iszonyatosan zúgott, a fejem szét akart robbanni. Az igazgató egy képet tolt elém az asztalon, amin mi ketten voltunk, egymás karjaiban, egymást csókolva. Hirtelen elöntött a rosszullét. Az érzés, hogy többet nem érezhettem, borzasztóan hatott a lelkemre. Valahol, kilométerekről hallottam csak, hogy JinHyukot hetek óta tartották sakkban ezzel a fotóval, hogy szétkürtölik az iskolának. Hülye voltam és vak, hogy ezt nem láttam rajta. De jobban fájt az, hogy nem árulta el nekem. Miért nem bízott bennem? El akartam tűnni, hogy soha többet ne találjanak rám. Borzasztóan fájt mindenem, karjaimat magam köré fontam, úgy próbáltam enyhíteni a pokoli kínokon. Nagyapa abban a pillanatban lépett be és a saját tempójában, de odasietett hozzám és óvó karjai közé vonva próbált nyugtatgatni. Az idő ott számomra megállt, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Mint egy rongybaba, úgy ballagtam ki a szobából, nagyapa óvó karjai között. Egyenesen hazamentünk, én pedig bedőlve az ágyamba, magamra húztam a takarómat és csak sírtam. Hangosan, torkom szakadtából üvöltöttem, ezzel enyhítve a kínt. Ezek után napokig csak feküdtem, éppen csak enni keltem fel, de az ágyamat akkor se hagytam el. Nagyapával átbeszéltük az egészet, azt, hogy én valójában a férfiakhoz vonzódom, hogy JinHyuk volt életem első és minden bizonnyal egyetlen szerelme. Nem akartam újra csalódást érezni, nem akartam ismét átélni az a poklot, amit akkor éreztem, mikor elveszítettem őt.

A temetésre, túlzások nélkül benyugtatózva tudtam csak elmenni. Megállva a bejárat előtt, vettem egy mély levegőt, hogy erőt merítsek belőle. Lábam iszonyat lassan mozdult. Odabent, füstölők tömény, bódító illata csapta meg az orromat. A gyászoló család hangjával a tiszteletüket lerovó vendégek beszélgetése keveredett. Sokan eljöttek, nem is sejtettem, hogy ennyien ismerték JinHyukot. Azonban, ahogy beléptem a felravatalozott terembe, JinHyuk édesanyja helyett egy könnyeivel küszködő SiWont pillantottam meg, talpig feketében. Teljesen összezavarodtam, majd ahogy a virágokkal körbevett ravatal felé fordítottam a fejem, a talaj is kifutott a lábam alól. JinHyuk képe helyett, HyukJae, angyali arcával találtam szembe magamat. Testem remegett, a szívem legszívesebben kitéptem volna a helyéről. SiWon, ahogy rám nézett odasétált hozzám, és amilyen szorosan csak tudott átölelt. Abban a pillanatban, ahogy sírástól remegő testét megéreztem, én is könnyek közt törtem ki. A sós cseppek marták a szememet, de nem érdekelt. Minden nemű fizikai fájdalmat elviseltem volna, ha cserébe kitépik a lelkemet ostromló kínokat. SiWon keserű sírása közbe egyetlen szót hajtogatott csak. Nem akartam elhinni, HyukJae nem halhatott meg, még egyszer nem veszíthettem el valakit, aki fontossá vált a számomra.

- Elég! – Szóltam rá erélyesen. – Fejezd be! HyukJae nem halt meg! Nem halhatott meg!

Abban a pillanatban kipattantak a szemeim. Tüdőm, mintha maratont futottam volna, úgy könyörgött a levegőért, az arcomon gyöngyöző izzadságcseppek lassan csorogtak le halántékomon. Csak álom volt az egész. Ahogy ezt realizáltam, hogy HyukJae még életben volt, s mi több, mellettem ült, gondolkodás nélkül húztam magamhoz, karjaimmal szorosan átölelve. Fejemet nyakhajlatába döntöttem. A megkönnyebbülés, hogy életben volt, és az álomtól felszakadt sebeimnek köszönhetően, könnyek közt törtem ki. HyukJae kezével, hátamon igyekezett megnyugtatni több, kevesebb sikerrel. Ahogyan karjaiban tartott, akaratlanul is orromba szökött kellemesen férfias illata, a szívem pedig hevesebb tempóba kezdett. Észre se vettem, mikor történt és hogyan, de beleszerettem. Teljesen és visszavonhatatlanul. Ez pedig a világ összes dolgánál ijesztőbb volt számomra. Nem lehettem szerelmes, még egyszer nem. Miattam soha többet nem fog meghalni senki. HyukJaet már nem veszíthettem el.

HyukJae

Ahogy remegése alábbhagyott, úgy nyugodtam meg én is. A szobát egyedül csak DongHae, sírástól szipogó orrának hangja töltötte be. Nem kérdeztem semmit. A világért se akartam feltépni a sebeket, de legbelül pokolian kínzott a tudatlanság. Mi történhetett vele? Ki bánthatta álmában?

Az éjszaka folyamán, a kimerültségtől, karjaim közt elaludt DongHaet, felemelve fektettem el az ágyon. Az izzadságtól nedves tincseit kiseperve a szeméből, néztem rá. Arca meggyötört volt a rémálomtól. Fájt így látnom őt, ilyen sebezhetőnek. Óvatosan másztam fel én is az ágyra, nehogy felébresszem fészkelődésemmel. A vastag takarót ráterítve húztam magamra is egy keveset, majd karomra feküdve fordultam felé. DongHae mélyen aludt, szerencsére nem gyötörték álmok, aminek borzasztóan örültem. Olyan kiszolgáltatottan és törékenyen feküdt mellettem. Egyszerre a világ összes gondjától meg akartam óvni. Azt akartam, hogy boldog legyen, el akartam feledtetni vele az álom okozta fájdalmakat.

- Ne félj, DongHae, most már itt vagyok neked. – Suttogtam a szobába, titkon abban bízva, hogy hallotta. Rengeteg kérdés keringett a fejemben, többek között a tegnapi furcsa viselkedése az ölelésem után, az álma és a riadt tekintete, ahogyan rám nézett. Ezekkel a gondolatokkal terhelve elmémet, igyekeztem én is újra álomba merülni.

Kora reggel, nyújtózkodva ébredeztem. A hatalmas ágyon kezemmel kalimpáltam valami vagy inkább valaki után kutatva. Azonban, amint realizáltam, hogy egyedül feküdtem rajta, kipattantak a szemeim. DongHae hűlt helyét találtam csak, az éjjeliszekrényen pedig egy fehér cetli virított, rajta egy gyorsan lefirkantott üzenettel.

SiWon munka miatt visszahívott.

Az első géppel elutaztam.

                                                                    DongHae

Visszament? Abban a pillanatban kipattantam az ágyból, és míg egyik kezemmel a cuccaimat dobáltam a táskámba, a másik kezemmel a telefonomon tárcsáztam SiWont.

- Halló? – Szólt bele, vidám hangján, de most legszívesebben kitekertem volna a nyakát.

- Mégis, mi volt olyan sürgős, hogy elrángattad innen, DongHaet? – Rivalltam rá, esélyt se adva arra, hogy ő beszéljen. – Különben is, mióta dolgozik neked is? – Folytattam, miközben már szélsebesen robogtam lefele a recepcióhoz.

- Hé, nyugalom, barátom! – Próbált telefonon keresztül nyugtatgatni. – Itt egyedül nekem lehetnek kérdéseim. Mi történt ezalatt a két nap alatt, hogy DongHae tőlem kért alibit? – Kérdésére lefagytam, a telefont komoly erőfeszítések árán tudtam csak fülem mellett tartani.

- Hogy érted, hogy tőled kért alibit? Beszélj, SiWon, mit mondott neked? – Utasítottam barátomat, hogy egy apró részletet se hagyjon ki, amiről DongHaeval beszélt. Faggatására, elmesélte, hogy kora hajnalban kapta a hívást tőle, és kétségbeejtően kérlelte, hogy hazudja azt nekem, ő hívatta haza. Természetesen megeskette, hogy nem árulja el nekem, de SiWon történjen bármi, az én oldalamon állt. Ennek pedig most kiváltképp örültem. Története közben félbeszakítva jelentkeztem ki a szállásról, és már taxiban ülve hajtottunk a reptér felé. Legnagyobb szerencsémre az épp induló járaton még volt szabad hely, így kevés várakozás után már a repülőn ülhettem. A fejem zsongott a kérdések sokaságától és DongHae viselkedésétől. Talpam már viszketett, annyira mehetnékem volt, hogy minél hamarabb szemtől szembe találkozzunk.

Amint landolt a gép SiWon már a reptéren várt, és egyenesen haza indultunk, ahol DongHae, mióta megérkezett, tartózkodott. Idegesen robbantam be, mikor megérkeztünk. Fel re rohantam az egész házban, hogy megtaláljam. A francért vettem én ekkora hodályt.

Átkutatva a ház minden zugát, a szobám maradt az utolsó hely, ahol vélhetően tartózkodhatott. Szinte kiszakítva tokjából a falapot téptem fel az ajtót, amikor megpillantottam a szoba túlsó végén az iratokat rendező DongHaet. Dühöm abban a pillanatban a kétszeresére nőtt, mikor nemtörődöm kifejezéssel egy egyszerű Megjöttél-t vágott a fejemhez. Még a reggeli telefonbeszélgetés közben megbeszéltem SiWonnal, hogy titokban tartsuk, hogy kitálalt, de most legszívesebben az arcába üvöltöttem volna.

- Mégis, mi a francért hagytál ott? – Vettem visszább indulatomból, hogy hangom ne legyen annyira hangos.

- Hisz’ leírtam. – Lökte hanyagul, érzelemmentesen a választ. – Siwon visszahívott dolgozni. Nagyfiú vagy, látod. Haza tudtál jönni egyedül is. – Majd ennyivel letudva a dolgot, távozott a szobából. Köpni, nyelni nem tudtam. Ennyire rideg és nemtörődöm még soha nem volt, ami pedig rendesen kihúzta nálam a gyufát, hogy szemtelen volt. Mintha direkt idegesített volna.

Lassan egy hónap is eltelt, mióta visszajöttünk a szigetről, de DongHae viselkedése semmit nem változott. Rideg volt és komor, ha a közelemben kellett dolgoznia. SiWon nem egyszer kérdezett már rá, mi baja lehetett, de se az én kérésemre, se csak a puszta kíváncsiságára nem reagált egy vállrándításnál többet. Ez idő alatt, amíg eltávolodott, engem is megviselt, hogy semmibe se vett. Meg mertem volna kockáztatni, hogy talán ridegebb volt hozzám, mint én a legelején és ez, tekintve az érzéseimre borzasztóan esett. Bármikor, ha közeledni próbáltam hozzá, lerázott semmiségek miatt, ha felajánlottam, hogy menjünk el vacsorázni mindig talált valami indokot, hogy lerázhasson.

- Ez így nem mehet tovább! – Szólt SiWon, amint DongHae után becsukódott az ajtó. A decemberi hónap különösen sok munkával járt, tekintve a rengetek szabadságra, így ez egyszer megértettem, hogy minden percét a munkával töltötte, de nem telt el úgy perc, hogy ne pillantottam volna rá. – Nézz magadra, mi lett belőled? – Kérdezte barátom, de a választ én magam se tudtam. DongHae rideg valója az őrületbe fog kergetni.

- Nem tudom, SiWon. Mi tegyek, hogy DongHae végre észrevegyen? – Kérdeztem, de hangom a kétségbeeséstől kissé megremegett. Könyörgő szemekkel néztem SiWonra, hogy csináljon valamit. Hihetetlen, hogy ennyire képes volt megtörni, pusztán a létezésével. De ezekben a hetekben az érzéseim egy percre nem csillapodtak iránta. Épp ellenkezőleg, a sóvárgás, az, hogy lestem a pillanatokat, mikor érhetek csak egy másodpercre is hozzá, még inkább felkorbácsolták bennem a tüzet.

- Reménytelen vagy. – Tette kezét vállamra egy lemondó sóhaj kíséretében. Teljesen elbizonytalanodtam. SiWon általában mindig tudta, mit kellene tennem és ebben az ügyben is mellettem állt, de most ő is tehetetlen volt. – Engedd haza. – Jött egy hirtelen ötlet a semmiből, amire oldalra kaptam a fejem, hogy megbizonyosodjak, jól hallottam-e. – Karácsony lesz, engedd haza. Elvégre megígérted neki. Ki tudja, lehet, hogy változik majd valami, ha visszajön. – Az ötletre először egy határozott nemet készültem kibökni, de rendesen átgondolva SiWon javaslatát, végül kétkedve, de belementem.

Telefonom után nyúlva tárcsáztam DongHae számát, hogy közöljem vele, a hétvégén végre hazamehet. A készülék monoton hangján búgott már egy ideje, mikor végre beleszólt. Hangja hűvösen csengett a fülemben, a torkom egy pillanatra kiszáradt. Még távol tőlem, telefonon keresztül is kivehető volt hangjában az ellenszenv.

- Hagyj fel minden munkáddal és pakolj össze. Hétvégén végre hazamehetsz. – Azzal a lendülettel már bontottam is a vonalat. Nem akartam, hogy kihallja hangomból, mennyire rosszul esett, ahogy bánt velem. Azzal csak gyengének tűntem volna, azt pedig nem akartam. Bár viselkedése tőr volt a szívemben, ha ketten voltunk, egy perce nem mutattam neki, mennyire megtört és meggyengített.

DongHae

Kora reggel volt még, mikor kinyitottam a szememet. Az első, amit ébredésem után rögtön észrevettem, hogy már nem a földön feküdtem. Óvatosan fordítottam fejemet oldalra, ahol mellettem egy békésen alvó HyukJae feküdt. Emlékeimbe, abban a percben beugrottak az álmom okozta rémképek. Már a puszta gondolatától is rettegtem, hogy baja eshet. Fogalmam se volt arról, meddig nézhettem alvó arcát. Egyszerre visszavonhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ujjaimmal végigsimítsak rajta. Közel akartam lenni hozzá, bevallani neki az érzéseimet. De rettegtem. Féltem az álmom miatt, de leginkább HyukJae válasza riasztott meg. Bár az utóbbi tettei épp az ellenkezőjét bizonyították, miszerint én se voltam közömbös neki, de ezt betudtam egyszerűen a képzeletem szüleményének.

Egyetlen lehetőségem maradt, hogy mi’ hamarabb el tudjak távolodni tőle. Lelkem az elhatározásom pillanatában, ha tehette volna kettészakadt volna. Egyik részem vele akart maradni, de a másik épp ellenkezőleg. A saját érdekében távol kellett tartanom tőle magamat.

- Érted teszem, HyukJae. – Súgtam alig hallhatóan a szoba csendjébe szavaimat, majd amilyen óvatosan csak tudtam, kikeltem az ágyból. SiWon száma után kutatva a telefonomban, tárcsáztam. Amint felvette, gyorsan elhadartam neki, hogy falazzon nekem, majd bontva a vonalat, indultam meg a holmijaimmal a reptér felé. Amint bezárult mögöttem a motel ajtaja, szívem iszonyú görcsbe rándult, könnyeim szememet marták. Ezzel végleg döntöttem.

Borzasztó nagy megpróbáltatásomba fájt megtartanom a rideg és nemtörődöm énemet HyukJae előtt. Lassan egy hónapja, hogy visszatért nem sokkal utánam Szöülba, de már ott éreztem, nem lesz egy sétagalopp az elhatározásom. Ezalatt az idő alatt rengetegszer éreztem, hogy elgyengülök. Oly’ sokszor vettem észre, ahogy rám nézett, ahogy hozzám akart érni, olyankor hűvösebben viselkedtem vele, mint általában, és legtöbbször menekülőre fogtam. Minél távolabb kerültem tőle, annál hamarabb tudtam megnyugtatni szívem heves dobogását. Legnagyobb pechemre, ez idő alatt egy pillanatra se csökkent az iránta érzett vonzalmam. Pedig erősen próbálkoztam, de a szívem ennél makacsabb játékot űzött velem.

Ugyan ezeket a köröket futottam le a mai nap is. December volt, el se hittem, hogy már ennyi ideje vele voltam. A munka most kivételesen, tényleg rengeteg volt, így valamelyest én is nyugodtabb voltam, hogy nem ő töltötte ki egész nap az elmémet. Egy vaskos aktakupaccal indultam meg kifele, azonban tekintetét a hátamon érzetem, mintha lyukat akart volna fúrni rajtam. Kicsit gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy hamarabb kiérjek, majd belökve az ajtót lélegezhessek fel egy kicsit.

Nem volt már sok hátra az adminisztrációból, mikor a telefonom rezgése jelezte, hogy keresett valaki. A képernyőre pillantva, újra elfogott az idegesség. Torkomat megköszörültem, majd párszor halkan gyakorolgatni kezdtem a hűvös hangon való megszólítást. Fogalmam se volt arról mióta csörgött a telefonom, ezzel is váratva HyukJaet, mikor felvettem és a jól begyakorolt szövegemmel szóltam bele a telefonba.

- Hagyj fel minden munkáddal és pakolj össze. Hétvégén végre hazamehetsz. – Azzal pedig bontotta is a beszélgetést. Hirtelen nem tudtam reagálni se az elhangzottakra. Fülemben újra és újra HyukJae megtört hangja hallatszódott. Bár igyekezte leplezni, engem nem tudott átverni. Láttam, hallottam rajta, hogy ő is szenvedett. Olyankor sutba akartam vágni az ötletemet és csak vele törődni, de az agyam apró piros lámpája az utolsó pillanatban mindig riadót fújt. A sokkhatás másik okozója pedig valamelyest boldogsággal töltött el, ellensúlyozva kínjaimon. Végre láthattam nagyapát. Ennek tudatában vettem erőt magamon és indultam a cuccaimért. Beérve a házba, a legszükségesebbeket pakoltam csak össze, két napra való ruhát a mobiltöltőmet, és már rohantam is hazafele.

A taxiban szinte lyukat ütöttem a padlóra, annyira doboltam a lábaimmal. Mikor végre ismerős környékre fordult, a szívem a torkomban dobogott. Alig akartam elhinni, mikor az apró kis üzlet előtt leparkolt. Sietségemben még a visszajáróról is megfeledkeztem, úgy pattantam ki az autóból és csuktam be az ajtaját. Mélyet szippantottam a régen érzett, ismerős illatból, majd ujjaimat a kilincsre szorítva nyitottam le és léptem be az ajtón.

A látvány egyszerre volt borzasztóan örömteli és egyben szomorú is. Nagyapám a pult mögött rendezgette a süteményeket, fel se nézve üdvözölte a vásárlót.

 - Nagyapa – nyeltem egy nagyot, hogy legyűrjem a sírás görcsös érzését a torkomon -, én vagyok az. – Abban a pillanatban leejtette a remegő kezei közül a tálcát és könnyes szemeivel az enyémeket kereste. Remegő, törékeny testével indult meg felém, én pedig csak ott álltam. Lábam földbe gyökerezett a látványtól. Nem bírtam mozdulni, csak mikor nagyapám gyengén, de annál szeretetteljesebben ölelt magához. Karjaim automatikusan lendültek, hogy testét átkarolva még közelebb húzhassam magamhoz. Abban a pillanatban nem kellettek szavak. A könnyeink beszéltek magunk helyett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, meddig állhattunk ott, mikor ujjaimmal letöröltem arcáról a sós cseppeket, majd az üzletet bezárva indultunk hátra.

- Édes, kisfiam – szipogott nagyapám, még mindig alig hitte el, hogy itt voltam vele -, mi történt veled? Megszöktél? – Kérdezte aggodalommal telve, de kérdésére mosolyogva válaszoltam.

- Nem, papa, HyukJae engedett el.

- HyukJae? Ő az, aki elszakított minket? – Hangjában éreztem a harag és a gyűlölet keveredését, amit teljes mértékben megértettem. Hisz’ ő nem ismerte úgy HyukJaet, mint ahogyan én.

- Félreérted papa – kezdtem bele a magyarázkodásba -, ő nem olyan, mint, amilyennek mi hittük. Kérdő tekintetét elnézve pedig folytattam a mesélést onnan, hogy akkor nap elválasztottak minket egymástól.

Késő estig meséltem neki, elmondtam mindent a kezdeti súrlódásoktól kezdve egészen addig a pillanatig, hogy eljöttem ide. Nagyapa érdeklődve hallgatta végig a nélküle töltött hónapjaimat. Előtte nem voltak titkaim. Mégis, bár megfordult a fejemben, hogy a tényt, miszerint beleszerettem HyukJaebe elmondom neki, de végül nem tettem

Miután rongyosra beszéltem a számat, fáradtan bújtunk be az ágyba, gondolataim pedig hosszú hetek óta először nem HyukJae körül forogtak elalvás előtt, hanem, tele volt a holnapi napom tervezgetésével, a nagyapámmal.

Ez volt az első reggelem, amin a saját ágyamban fekve, nem az ébresztő zajára ébredtem. Habár még így is korábban fent voltam, mint kellett volna, a gondolatra, hogy a szomszéd szobában nagyapám aludt, nem tudtam nyugton maradni. Hamar kiszaladtam a konyhába összeütni valami reggelit. Mire végeztem, papa is felébredt, és kicammogva ült le az asztalra, elfogyasztani az ételt. Hirtelen újra annak a gondtalan kisfiúnak éreztem magam, mint gyerekkoromban, aki minden reggel így indította a napját.

Az egész nap tökéletes volt, mindenhova elkísérem nagyapát, és amiben csak tudtam, segítettem neki. Kiderült, hogy távozássom óta egyszer se zaklatták az adósság miatt. Ennek gondolatára boldogság töltötte el egész lényemet. HyukJae tényleg megtartotta a szavát.

- Holnap vissza kell mennem. – Jutott egyből eszembe, hogy én már nem itt laktam. Gondolatomra újra felszínre tört a HyukJae iránti elfojtott érzéseim. A hiánya, hogy nem láthattam, megőrjített, holott épp ez volt a célom. De kit akartam átverni?

Arcomra egyből kiült komor hangulatom, amit nagyapám azonnal észrevett.

- Mi történt, kisfiam? – Kérdezte aggódva, én pedig nem tudtam, mi tévő legyek. Soha nem hallgattam el még semmit előle.

- Mit tévő legyek, papa? – Hagyta el zaklatott kérdésem a számat. Egyszerre bukott ki belőlem minden. Kezdve a szűnni nem akaró érzéseimmel egészen az álmomig és az azt követő döntésemmel zárva, mindent rázúdítottam nagyapámra. Ő csak figyelmesen hallgatott, majd mondandóm végeztével kezét a vállamra helyezte, úgy húzott a mellkasára.

- Drága kisfiam – kezdett bele halkan mondandójába -, az érzéseiden nem tudsz változtatni. Az, hogy hogyan döntesz, csak rajtad áll. Választhatsz, hogy elmenekülsz, és örökre megbánod a döntésed, vagy belevágsz az ismeretlenbe és megtapasztalhatsz olyat, ami elhozhatja számodra a boldogságot. – Szerettem nagyapám bölcs válaszait, mindig tudta, mit mikor mondjon. Egy apró puszit nyomott fejem búbjára ezzel és a gondolataimmal terhelve hagyott magamra, hogy lefeküdhessen. Én pedig csak ültem az üzletben előrefele meredve. Hirtelen ötlettől vezérelve nyúltam a pult mögötti kishűtőhöz egy üveg Szodzsuért. Soha nem ittam még egy pohárnál többet, de most valahogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Legalábbis a filmekben az alkohol a felejtés itala. Észre se vettem, hogy már hányadik üveget is bontottam, de nekem ez nem segített. Minél többet húztam le a keserű löttyből, annál jobban a közelében akartam lenni. Miután a sokadig üveget is szárazra ittam, a szék karfájáról lerángatva a kabátomat lassan, émelyegve elhagytam a pékséget. Fogalmam se volt arról, hogyan sikerült taxit szereznem, arról meg pláne nem, hogyan jutottam vissza HyukJae palotájába. Kitartóan dübörögtem az ajtón, miközben hangosan kiáltva a nevét hívtam az éjszaka közepén.

Nem telt számításaim szerint egy percbe se, mikor a hófehér ajtó végre kinyílt és előttem egy köntösébe nyakig burkolózott, kissé kócos hajú szőke herceg állt meg. Szemei fáradtság mellett meglepettséget is tükröztek, de ezek már mind mellékesek voltak. Ujjaimmal megragadtam köntöse gallérját, majd imbolyogva tettem felé egy lépést. Le akarta fejteni magáról szorító kezeimet, de nem engedtem neki. Már éppen szóra nyitotta volna ajkait, mikor gondolkodás nélkül hajoltam előre, hogy végre, oly’ sok sóvárgás és vágyakozás után, ajkaimat az övéire tapaszthassam. Az alkohol adta bátorságom és az adrenalin miatt testem lángolt, mintha tűzben táncoltam volna. Ajkának forró érintése az enyéimen pedig csak még jobban felpezsdítette egész lényemet. Megdöbbent, ezt a reakciójából is leszűrtem. Hirtelen vált el tőlem, ahogy karjaival két oldalt megragadott. Azonban a távolság alig volt csak pár centi közöttünk. Szemei ragyogtak, mellkasa őrült mód cikázott csak úgy, mint nekem. Némaságba burkolóztunk, mikor hirtelen egy erősebb rántásnak köszönhetően, most ő kezdeményezte a csókot. Ez viszont már több volt, mint az előző bénácska csókom. Ebben minden benne volt, ami ennyi idő után végre felszínre került. Mohón falta párnáival az enyéimet, időnként meg-meg szívva az alsóajkamat, miközben egyik kezével hajamba túrt, a másikkal pedig hátamat simítva húzott közelebb magához. Eközben én se tétlenkedtem, kezeimmel lassan simítottam felfele gallérjától, egészen a nyakáig. Ujjaimmal egyik pillanatban a tarkójánál simítottam a hajtincseit, a másikban pedig ott simítottam arcát, ahol csak értem. Eközben szüntelenül és érzékien csókoltuk egymást. Abban a pillanatban nem érdekelt senki és semmi, csak mi ketten számítottunk és az egymás iránt érzett, mélyen elfojtott érzelmeink. Percekig faltuk egymást, mikor HyukJae felbátorodva próbált nyelvével utat törni barlangomba. Ezt a pillanatot érezte elmém a megfelelő időpontnak arra, hogy visszavonulót fújjon. Az alkohol mámorító hatása már rég elszállt belőlem, helyét most a józanész vette át. Hirtelen nyúltam kettőnk közé, s tenyeremmel mellkasára simítva toltam el magamtól, amennyire csak lehetséges volt. HyukJae szenvedélytől lángoló tekintetét, most a kíváncsiságtól terhes pillantásai váltották fel. Nem szóltam semmit, csak hátrább lépve igyekeztem minél nagyobb távolságot kelteni magunk között, mígnem ajkaimra emelve kezemet, fordultam sarkon és hagytam az ajtóban, a döbbenettől teljesen lesokkolt HyukJaet.

Fogalmam se volt arról, hogy miért tettem azt, amit tettem, de a következményektől sokkal jobban féltem. Megtörtént az, amitől ez idáig kegyetlenül tartottam magam és tudtam, ennek még nem volt itt a vége.