Elfojtott boldogság - Nyolcadik fejezet

Szokatlanul, minden más lett

HyukJae

Az, hogy a mai napom nem volt egy sétagalopp, enyhe túlzásnak mondható. DongHae szerencsétlenkedése nem kicsit hozott ki a sodromból. Egyetlen mázlija, a jól sikerült üzletem volt, ami lényegesen ellensúlyozta a ballépéseit. A kocsiban ülve olvasgattam az aznapi megbeszélésemen leírtakat, teljesen belemerülve a laptopomba, amikor hangos gyomorkorgás törte meg a néma csendet. Lopva néztem DongHaera, aki a hasát fogva igyekezte tompítani, gyomrának mélyről jövő morgásait.

- Igazad van, enni kéne valamit. – Szóltam hozzá, rá se pillantva. Minden koncentrációmra szükségem volt, hogy ne nevessem el magam hangosan. Azonban mosolyomat nem tudtam elrejteni. A mai nap megkoronázásaként nem is képzeltem el semmi mást ehelyett. Gyorsan úti célt módosítottam, majd egy kedvenc, helyi éttermem előtt megállva, fizettem ki a taxist. DongHaera pillantva, az ámulaton kívül mást nem tudtam leolvasni. Pedig nyakamat tettem volna arra, hogy majd szétveti az idegesség, hogy ide neki be kellett jönnie velem.

- HyukJae, én ide nem megyek be. Nem is, nem mehetek be. -  Ragadta meg a karomat és lemondó tekinteté az enyémbe fúrta. Még soha nem volt olyan merész, hogy utánam kapjon, egyre bátrabban viselkedett mellettem.

- A mait én állom. – Tettem vállára a kezemet megnyugtatásképp, majd lehunyt szemmel jeleztem, hogy fogadja el az ajánlatomat.

Zavarodottan bólintott egyet, majd indultam is a bejárat felé, DongHae pedig mögöttem kullogva követett

Beérve a pincér egy kétszemélyes asztalhoz terelt minket. Amint helyet foglaltam már mondtam is a rendelésünket. Esélyt se adtam arra, hogy DongHae egy pillantást is vessen az étlapra és az árakra. Még a végén képes lett volna felállni és elhagyni az éttermet.

A vacsoránkhoz néma csendben kezdtünk hozzá. DongHae egy árva szót se szólt, én pedig nem akartam feleslegesen járatni a számat. Épp elég volt a zavarodott arcára pillantanom egyszer-kétszer. Nem ez volt az első alkalom, hogy azon kaptam magam, hogy gyakran nézek rá lopva, éppen csak azért, hogy elkapjam egy-egy apró rezdülését. Ilyenkor furcsán idegen melegség öntötte el egész lényemet.

- Miért tetted ezt? – Szólalt meg végül. – Ez ijesztő, inkább kiabálj velem! – Hangját egy kissé feljebb emelte a normálhangerőtől.

- Mert jó kedvem van. – Böktem neki válaszul, ami igaz is volt. De látva az arcát, eléggé nehezen hitte ezt el, amit meg is értettem, tekintve a ballépéseire. – Remek üzletet kötöttem, a ballépésedről, meg részben én is tehetek. Nem mondom, hogy nem voltam rád borzasztóan dühös, de ez egyszer elnézem neked ennyivel. – Folytattam tovább. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát, így is feltűnően búvalbélelt volt az étteremben is. Nyugtázva, hogy nem kíván többet enni, kikértem a számlát. Míg a pincér a türelmünket kérte, DongHaet nem tudtam nem észrevenni, mennyire zavarba jött. Az elmúlt időszakban, egyre gyakrabban hoztam ilyen helyzetbe. Én pedig egyre jobban élveztem a helyzetet. Vicces, hogy ennyire hatással voltam rá.

Az étterem után, egyenesen a szállásunkhoz mentünk. Hála vagy jelenleg éppen átok a rengeteg ételnek, alig bírtam mozogni. Mihelyt felértünk hanyagul lepakoltam a táskáimat, és mintha egy zsákot hajítottak volna az ágyra, dőltem el rajta. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, azonban a fürdést nem hanyagolhattam el.  Elmotyogtam egy Tíz perc múlva megyek zuhanyoznit, de a fejemet még véletlenül se emeltem fel a párnából. DongHae néma reakciója se zavart különösebben, csak a meglepően puha ágy, ami fontos volt jelenleg. Fogalmam se volt arról, hogy mennyi ideje hasalhattam, de tüdőm intenzíven riasztott, a levegőhiány miatt, így erőt véve magamon tápászkodtam fel, majd a tisztálkodó szereimet összepakolva kullogtam a zuhanyzó felé. A szemeimet résnyire nyitottam csak ki, éppen annyira, hogy az ágy lábát és a szekrény sarkát ki tudjam kerülni. Azonban, amint a kilincset lenyomtam és lendületesen kitártam az ajtót, szemeim tányérnagyságúra kerekedtek. DongHae egy szál nadrágban, még nedves felsőtesttel állt előttem, valószínűleg hasonló kidülledő pupillákkal, mint ahogyan én. A pillanat tört része alatt, döbbenten állva, nem tudtam máshova figyelni, csak a már-már tökéletes felsőtestére. Szerencsétlenségemre – vagy épp ellenkezőleg – egy kósza vízcsepp, ami addig kulcscsontján pihent, jobbnak vélte, ha lassan lecsorogva mellkasán és kockás hasán, nadrágja korcánál tűnik el örökre. Ezt a jelenetet számtalanszor megismételtem volna, azonban józan eszem abban a pillanatban riadót fújt, és realizálva a helyzetet, egyszerre kiáltottunk fel DongHaeval. Zavarában, mintha puskából lőtték volna ki, úgy hagyta el a helyiséget, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Én pedig ott álltam a fürdőszoba kellős közepén, továbbra is ledermedve. Szememmel pedig újra és újra magam elé képzeltem, ahogyan itt állt előttem. Testemet hirtelen lángoló forróság lepte el. Ismeretlen érzés kerített hatalmába, én pedig nem tudtam előle menekülni. Az utóbbi időben folyton visszatalált. Hűvös, már-már hideg vízzel igyekeztem észhez térni. Fogalmam se volt arról, mennyi ideje álltam már a fülkében, de a testem remegésével igyekezte tudtomra adni, hogy ideje kilépnem a zuhany alól. A mosdókagyló előtt állva néztem egyenesen tükörképemre. Erőt kellett vennem magamon, hogy kilépjek a szobába, titkon abban bízva, hogy DongHae már rég aludt, és nem kellett újra a szemébe néznem.

Halkan nyitottam ki az ajtót, szerencsémre a szobát már sötétség lepte be, egyedül a fürdőből kiszűrődő fénynyalábok nyújtottak némi világosságot. DongHae az ágy mellett feküdt befelé fordulva a földön. Feje alatt a kabátja szolgáltatta a párnát, magára pedig az ágyat lefedő dísztakarót terítette. Látványa a bűntudat apró szikráit keltették bennem, de ahhoz túlságosan zavarban voltam, hogy felkeltsem. Csendben osontam fel az ágyra, hogy onnan amilyen óvatosan csak tudtam leemeltem róla a takarót és észrevétlenül terítettem vissza rá az ágyneműmet. DongHae tettemre csak némán dünnyögött, majd fészkelődve másik oldalára fordult.  Az ütő is megállt bennem, mikor mozgolódni kezdett, de szerencsémre zavartalanul aludt tovább. Én viszont épp ellenkezőleg, egy percre se tudtam lehunyni a szemem. Az agyam folyamatosan kattogott, hol DongHaen járt az eszem, hol tanácstalanul tettem fel magamban a kérdést, miért változtam ennyit, ennyi idő alatt. Gyengének és kiszámíthatónak véltem magamat, ezek miatt az új, ismeretlen érzések miatt. Már éjfélt is elütötte az óra, de továbbra is forgolódva igyekeztem elaludni. Beismertem, az ágy a motelhez képest tökéletesen kényelmes volt, azonban még ez se tudott álomba ringatni. Egy kósza ötlettől vezérelve kúsztam az ágy, DongHae felé eső szélére, majd lassan lenézve a földre nyugtáztam, hogy a fészkelődésemre egyáltalán nem kelt fel. Elnézve az arcát, ahogyan egyenletesen vette a levegőt, nyugalommal árasztott el. Fogalmam se volt arról, meddig nézhettem, de a szemhéjamat egyre nehezebbnek éreztem, így bízva abban, hogy ezek után végre álomba merülhetek, feküdtem vissza a hátamra, hogy elaludhassak.

A Nap minden erejével, amivel csak ebben a hűvös évszakban süni tudott erőlködött, hogy fénnyel árassza be a szobánkat. Az utóbbi években talán ez volt az első olyan reggelem, amikor nem az ébresztőm keltett vagy SiWon kirobbanó reggeli köszöntése. Meg tudtam volna szokni ezt a nyugalmat.

DongHae

Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? A mai nap tökéletlen megkoronázása volt ez a kis baleset. Rákvörös fejjel vertem fel a szoba évtizedes porát, reméltem, hogy ezzel egy kicsit csökkenteni tudom a plafont verő vérnyomásomat. Jobban belegondolva, nem ez volt az első eset, hogy HyukJaet félmeztelenül láttam, de az, ahogyan rám nézett, tekintetével végigvizslatott sokkal inkább felperzselte a bensőmet. Újra elkapott a már ismerősen visszaköszönő bizsergés. Az érzés, amit nem akartam elfogadni, hiába sejtettem már egy ideje. Talán a századik körrel is végeztem, mire vadlóként dübörgő szívverésem kezdett visszavenni tempójából. Leülve az ágyra, csendben néztem magam elé, minden erőmmel azon voltam, hogy ne képzeljek semmit a lelki szemeim elé. Körülnézve nyugtáztam, hogy már itt lenne az ideje az alvásnak, de ki a fene tudott ilyen helyzetben aludni? HyukJaet, mióta rácsaptam az ajtót nem láttam, nagy esély volt arra, hogy ő is legalább olyan kínosan érezte magát, mint én. Talán arra várt, hogy lefeküdjek aludni?

Körülnéztem a szobában, mit használhatnék a fejem alá. Más ötletem nem lévén a kabátomat hajtottam össze, hogy párnaként szolgáljon, takarónak pedig lehúztam az ágyról a dísztakarót. Vékony volt, de nem érdekelt. Nyakig magamra húzva próbáltam minél hamarabb elaludni, hogy véletlenül se kelljen a mai nap ránéznem HyukJaere még egyszer.

Fogalmam se volt arról hány perce fekhettem a sötétben, mikor halk léptek hangjára lettem figyelmes. HyukJae amennyire csak tudott, csendben mozgott a vaksötétben, majd pillanatokon belül az ágy jellegzetes nyekkenő hangját hallottam, amiről azonnal tudtam, hogy már az ágyon van. Minden erőmmel koncentráltam, hogy alvást színleljek, viszont azt, hogy óvatosan a takarómért nyúlt és levette rólam, nem kicsit lepett meg. Szinte azonnal éreztem, hogy egy vastagabb anyaggal terített be. A saját takaróját adta nekem. Tettét egy halk nyikkanással nyugtáztam, amit azonnal meg is bántam. Abban a pillanatban átfordultam a másik oldalamra és bíztam abban, hogy HyukJae nem vette észre, hogy ébren voltam. Ezek után, ha akartam se tudtam volna elaludni. A szívem újra felvette őrült tempóját. Miért tette ezt velem? Annyira érdekelt volna a válasza. Mikor, változott meg ennyire köztünk minden és mikor változtam meg én magam? A szívverésemnél gyorsabban csak az agyam kattogott ezeken a gondolatokon, de ahogyan hallottam, HyukJaet is legalább olyan nagy ívben elkerülte az alvás, mint ahogyan engem.

Már fel is adtam számolni a perceket, úgy vártam a reggelt.

Fogalmam se volt arról, hány óra lehetett, a szobát vakító fény töltötte be. Nagyokat nyújtózva kezdtem el forgolódni, hogy mozgásra bírjam az elgémberedett végtagjaimat. Felülve az ideiglenes ágyamból nyugtáztam, hogy HyukJae nincs a helyén, de még csak a szobában se láttam sehol. Összeszedve ruhámat, indultam meg a fürdőszoba felé. Hangos kopogtatással bizonyosodtam meg afelől, hogy odabent se volt, így megnyugodta nyitottam be, majd belülről zártam magamra az ajtót. A mosdókagyló felé elhelyezett tükörbe félve pillantottam csak bele. A látvány kissé ijesztően fogadott. Hatalmas karikák ültek a szemeim alatt, nyúzott arcomra friss, hideg vizet fröcsköltem, hogy ezzel is frissítsek magamon. Alig, hogy befejeztem, HyukJae hangosan robbant be a szobába, még az ajtón keresztül is hallottam, hogy visszaért.

- DongHae, idebent vagy? – Kérdezte, majd pár másodperces hezitálás után sikerült az időközben felgyülemlett gombócot lenyelnem és megszólalnom.

- I-igen, mindjárt kész vagyok. – Válaszoltam, és amennyire csak tudtam siettem az elkészüléssel.

Odakint egy hasonlóan nyúzott kinézetű HyukJae fogadott, de velem ellentétben ő pörgött, mint a ringlispíl. Kissé lesütött fejjel kezdtem el pakolászni, ő pedig ezt végignézve ült csendben az ágyon. A levegőt szelni lehetett volna, annyira feszült volt.

- Mond csak - törtem meg a csendet, hogy oldjam a hangulatot –, merre jártál, így kora reggel? – Erre a kérdésemre valóban kíváncsi voltam. Szó nélkül hagyott itt, és bevallom, egy kicsit aggódtam is, merre lehetett.

- Sétáltam egyet. – Nyögte válaszul gondolkodás nélkül. – Szép időnk van, idebent meg fullasztó volt a levegő. – Folytatta, nem is kertelt, valóban az volt.

- De legalább írhattál volna, vagy valami. Ag… a-akarom mondani - vakargattam a fejem zavaromban. Majdnem kimondtam, hogy aggódtam érte. Egek, hol járt az eszem? – Úgy értem, menjünk, reggelizzünk meg. – Majd további szócséplést mellőzve indultam meg egyenesen a kijárat felé. Nem néztem hátra, de a léptek zajából pontosan tudtam, hogy követett.

A reggelimet igyekeztem a leggyorsabban elfogyasztani, miközben olyan általános témákat dobtam fel, mint az időjárás, hogy valamivel oldjam a helyzetet.

- Voltál már itt? – Kérdezte kíváncsi ábrázattal, amire én csak serényen ráztam a fejemet, nemleges választ adva ezzel.

- Mielőtt hozzád kerültem, a pékség és a környék között ingáztam egyedül. Nem volt időm utazgatni, és nagyapát se akartam egyedül hagyni. – Válaszoltam, s közben a tányéromon lévő maradékot piszkálgattam a villámmal.

- Akkor nézzünk széjjel. – Dobta fel az ötletet némi hezitálás után. A javaslatára felkaptam a fejem, hogy komolyan gondolja-e.

- És mi lesz a munkával? – Kérdeztem, elvégre amiatt jöttünk ide. Eléggé elfoglalt embernek ismertem, ahhoz, hogy egy egész napot ellógjon. De kérdésemre csillogó szemekkel nézett rám, és mintha egy aprót a szája sarka is rándult volna felfelé, de nem vettem volna rá mérget. Már így is túl sok volt, amit láttam. Ez az érzés, ami hatalmába kerít, az őrületbe fog kergetni. Miért HyukJae, miért pont ő váltja ki annyi ember közül ezt belőlem?

- Hamarabb elintéztem a szerződést, azt hittem beletelik két napba. Éppen ezért, ma szabadok vagyunk. – Emelte magasba, mint a két kezét, majd befejezve a reggelit indult is megy egyenesen a kijárat felé. Nem várta meg a válaszomat, hogy egyáltalán vele tartanék-e vagy sem. Viszont jobb dolgom nem lévén, összekaptam magamat és a már az utcán sétáló HyukJae után siettem. Futva értem csak utol, hiába kiáltottam a nevét, hogy várjon meg, mint aki süket, úgy ment tovább egyenesen.

- Miért nem vártál meg? – Kérdeztem lihegve, mire beértem. Kérdésemre csak vállamra tette a kezét és magabiztosan válaszolt:

- Tudtam, hogy utánam jössz. Gyere, ez az út a partra vezet, menjünk. – Azzal pedig előrefele tolva indultunk meg most már egymás mellett haladva.

HyukJae

DongHae, mint akit leütöttek, aludt a földön. Véletlenül se akartam felébreszteni, így amilyen óvatosan csak tőlem tellett másztam le az ágyról. Összeszedtem aznapi ruhámat, majd a fürdőszobában magamra zárva az ajtót készültem el. A tükörképem borzalmasan festett, ahogy megpillantottam. A szemeim alatti karikák, az álmatlanságom tökéletes bizonyítékául szolgáltak. Gyorsan összekaptam magamat és elhagytam a fürdőt. DongHae továbbra se kelt fel. A Nap odakint minden erejével sütött, amivel csak az évszak megengedte. Jobb ötletem nem lévén, felkaptam a kabátomat és lefele vettem az irányt. Odalent a recepciós, fáradt, de annál kedvesebb mosollyal üdvözölt, amit egy bólintással viszonoztam. Kint a levegő elképesztőn tisztának tűnt. Lassú léptekkel szeltem az utcákat, miközben az agyam megállás nélkül DongHaen kattogott. Az utóbbi napokban, hetekben egyre többször vettem észre magamon, hogy elgondolkoztam rajta. Hogy mikor mellettem állt, sokkal nyugodtabb és vidámabb voltam. Ha hibázott, nem akartam a fejét venni. Idegen érzés volt ez, de kellemes. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt. Magam mellett akartam tudni, hogy rájöjjek, miért éreztem ezt. Hogy mit tett velem ez idő alatt, amitől ennyit változtam.

Már lassan másfél órája róttam az utakat, mikor gondolataimat némiképp rendezve, nyugtáztam, hogy ideje visszamenni. Szinte futva tettem meg a távot, bízva abban, hogy DongHae már felkelt. Szerencsére a mai napra semmi dolgom nem volt, hála a tegnapi gyors ügyintézésnek. Semmi mást nem terveztem csak bejárni vele a szigetet.

Visszaérve a szobában DongHae hűlt helyét találtam, azonban a fürdőszoba ajtaja zárva volt.

- DongHae, idebent vagy? – Kérdeztem, bár sejtettem a választ, mivel az ajtó zárva volt. Nem lepődtem meg az óvatosságán, de meg kellett mosolyognom.

- I-igen, mindjárt kész vagyok. –Válaszolta, kissé akadozva. Nem telt bele pár percbe és már nyitotta is ki az ajtót. Ahogy az ajtóban állt, azonnal szeme elé képzeltem a tegnapi jelenetünket. Ilyenkor imádtam az a remek képzelőerőmet. viszont azt nem tudtam nem észrevenni, hogy ő se nézett ki a legkipihentebbnek. Pedig szentül hittem, hogy végigaludta az éjszakát. Megszólalni se volt időm, úgy sütötte le a tekintetét – vélhetően zavarában – és indult a cuccai felé. Ez idő alatt én végig, szó nélkül az ágyon ülve figyeltem. A némaságot egyfajta feszült légkör lengte körbe. Mondani akartam valamit, de semmi nem jött a számra.

- Mond csak, - Szólalt meg végül DongHae – merre jártál, így kora reggel? – Kérdezte, amivel némiképp oldott a feszült légkörön.

- Sétáltam egyet. – Böktem neki oda, kertelés nélkül. Szép időnk van, idebent meg fullasztó volt a levegő. – Némiképp igazam is volt, a konkrét okát sétámnak viszont nem árultam el. Előtte jobbnak véltem önmagamban megerősíteni a tényeket.

- De legalább írhattál volna vagy valami. Ag… a-akarom mondani - vakarta meg a fejét. Szavaira felkaptam a fejem. Láttam rajta, hogy zavarba jött, innen rögtön tudtam, nem hallucináltam. Tényleg azt akarta mondani, hogy aggódott értem. Ettől a gondolattól, szívem gyorsabb tempóra váltott. Néma csendben ültem és figyeltem rá, néztem a reakcióját. Istenem, hogy jöhet valaki ennyiszer zavarba? - Úgy értem, menjünk, reggelizzünk meg. – Majd rögtön ezután, villámsebességgel hagyta el a szobát. Rögtön utána követtem én is, azonban nem várt be, én pedig szememet végig rajta tartva, néma csendben sétáltam mögötte.

Reggeli közben, DongHae csupa haszontalan dologról jártatta a száját. De még véletlenül se szabtam gátat mondanivalójának. Örültem annak, hogy beszélt, miközben én csak hallgattam.

- Voltál már itt? – Kérdeztem meg, hirtelen a szavába vágva, muszáj voltam tudni, ha már a szigetről áradozott. Azonban meglepődtem nemleges válaszán. 

- Mielőtt hozzád kerültem, a pékség és a környék között ingáztam egyedül. Nem volt időm utazgatni és nagyapát se akartam egyedül hagyni. – Válaszolta, miközben én kérdő tekintetemmel vizslattam. Villájával a maradékát piszkálgatta. Hirtelen felszínre tört bennem a bűntudat. Soha egyetlen emberért se akartam még ennyire megszegni a szabályaimat. Itt viszont teljesen egyértelművé vált számomra, hogy engedem, hogy találkozzanak. Azonban annak még nem volt itt az ideje.

- Akkor nézzünk széjjel. – Ötletemre az addig a tányérját szuggeráló szemeivel rám meredt. Láttam rajta, hogy nem tudta hova tenni az ajánlatomat.

- És mi lesz a munkával? – Kérdeztem meg, szinte azonnal. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű meggyőzöm. Azonban apró mosolyra húztam szám szélét, és bíztatóan néztem kétkedő szemeibe.

- Hamarabb elintéztem a szerződést, azt hittem beletelik két napba. Éppen ezért, ma szabadok vagyunk. – Tudtam le ennyivel a magyarázkodást és már indultam is kifele. Válaszával mit sem törődve, hagytam ott, titkon bízva abban, hogy követni fog. A motelt elhagyva, lopva néztem hátra a vállam felett, azonban DongHae még akkor se követett. Magabiztosságom kezdett szépen lassan összeesni, amikor hirtelen mellém érve lihegett, hogy levegőt juttasson tüdejébe.

- Miért nem vártál meg? – Kérdezte két nagyobb levegővétel között. Nekem pedig minden erőmre szükségem volt, hogy kontroláljam örömömet. Egyszerűen csak vállára téve kezemet válaszoltam neki:

- Tudtam, hogy utánam jössz. – Hazudtam, de büszkeségem nem engedte, hogy bevalljam neki, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem hagyott magamra. -  Gyere, ez az út a partra vezet, menjünk. – Majd kezemmel a part felé vezető út irányába toltam, majd mellé sétálva haladtunk előrefele.

Soha életemben nem éreztem még ilyen fajta örömöt, és nyugodtságot, mint a nap folyamán. DongHae, akár egy kisgyerek, úgy reagált a tengerpartra. Minden mozdulata, gesztusa örömmel töltött el. Többet akartam neki adni, ami által én is boldogabb voltam. Szerencsémre a tenger látványától DongHae reggeli, szorongó énje teljesen feloldódott. Szabadabban szólt hozzám, mosolyát pedig senki nem tudta volna levakarni arcáról. Ha tehettem volna egész nap azt néztem volna.

Délután járt az idő, mikor egy part menti kis vendéglőbe tértünk be. Semmi kedvem nem volt, egy ilyen helyre betenni a lában, DongHae viszont, elővéve könyörgő kiskutyaszemeit, ráncigált be. A vendéglő belseje kísértetiesen hasonlított SiWon nagymamájáéra. De hát ezen egy cseppet se csodálkoztam, hisz’ mind egy kaptafára készült.

- Ezt ma én állom. – Jelentette ki, ellenvetést nem tűrő hangon, és már szólt is a fiatal pincérlánynak, hogy leadhassa a rendelést.

- Gondolom, fogalmad sincs, mit esznek egy ilyen helyen. – Jelentette ki és már adta is le a rendelést. Mintha magamat láttam volna tegnap estéről.

- Tévedsz – válaszoltam, amint a pincérlány elhagyta az asztalunkat –, én egy ilyen helyen kezdtem. – Folytattam. DongHae látszólag teljesen ledöbbent. Esélyt se adva neki, hogy kérdésekkel bombázzon, kezdtem bele a mesélésbe, arról hogyan jutottam oda, ahol most voltam. Történetemet szó nélkül hallgatta végig. Furcsa érzés volt elmesélni, bárkinek is, még, ha ez a bárki, DongHae is volt. Ő azonban, történetem végére büszke tekintetét fúrta az enyémbe. Nem mondott semmit, de az, ahogyan rám nézett, többet jelentett, mint akármelyik giccses Jól csináltad! vagy Ügyes voltál! kifejezés.

Órákig ültünk az asztalnál, egymással szembe. Miután elmeséltem múltam egy újabb darabkáját, én is kíváncsi lettem az ő életére, mielőtt hozzám került. Némi hezitálás után vágott csak bele.  Elmesélte, hogyan vesztette el a szüleit és, hogy ilyen fiatalon a nagyapjával élt, egészen addig a napig. Életéből a munka miatt rengeteg minden kimaradt, amit elszánt célomul tűztem ki, hogy a jövőben egyszer, majd bepótolja.

- Menjünk vissza, későre jár. – Zárta le a beszélgetést, majd kinézve az ablakon, esett le, hogy időközben besötétedett. Felkapva a kabátokat magunkra, DongHae a pulthoz sietett, hogy kifizethesse a számlát. Amíg ő az anyagiakkal bajlódott, én, tekintve a lehűlt időjárásra, jobbnak véltem taxit hívni. Körülbelül 20 percet álltunk a hidegben a taxira várva. Utólag jobbnak véltem volna bent maradni a melegben, de már késő volt ezen agyalni. Donghae mellettem hangos vacogása jobban aggasztott, na, nem mintha én kevésbé fáztam volna. Hirtelen ötlettől vezérelve nyújtottam ki a kezemet mögötte és se szó, se beszéd tettem tenyeremet a vállára. Reagálni se volt ideje, mialatt én magamhoz húzva szorítottam, bízva abban, hogy így némiképp kevésbé fog fázni. Azzal viszont elszámoltam magamat, hogy így sikerült elérnem azt, hogy nekem is felforrósodjon az egész testem.

 DongHae a meglepődöttségtől egy pillanatig meredten állt, le nem vette tekintetét rólam. Azonban, amint realizálta a helyzetet, heves ellenkezésbe kezdett és amilyen erővel csak tudta, próbálta leszedni magáról ölelő jobbomat. Mázlinkra épp ezt a pillanatot választotta a taxis érkezésül. Amint leállt az út mentén, DongHae automatikusan nyitotta volna ki az anyósülés ajtaját, de cselekedetében meggátolva, közöltem vele, hogy üljön velem hátra.

- Miért ülnék oda? – Válaszolta, pipacsvörös ábrázattal. Azonban némi szigort erőltetve az arcomra, sikerült meggyőznöm, hogy hátraüljön. De a kissé dühödt, sértett tekintete egy életre beleívódott az emlékeimbe. A visszautat csendben töltöttük el. DongHae még véletlenül se nézett rám, vagy úgy akárhova az autóban. Szigorúan kifele szegezte tekintetét, amit számomra nem kicsit esett rosszul. Egész nap figyeltem, nem egyszer tettem vállára a kezemet, most mégis mi változott? Majd beleőrültem a tudatlanságba, de nem itt akartam kérdőre vonni. Épp eléggé zavarban volt, nem akartam, hogy a taxis tanúja legyen annak, ami minden bizonnyal a motelben fog történni.

Visszaérve a szállásra, DongHae se szó, se beszéd hagyott faképnél és viharzott fel a szobánkba. Én csak lassú léptekkel szeltem az utat, miután kifizettem a taxit. Jelenleg nem akartam, hogy együtt legyünk, bezárva egy szobában. Azonban az út pechemre nem volt végtelen, így óvatosan ajtót nyitva, léptem be közös szállásunkba. DongHaet a földön feküdve találtam, az eredeti dísztakaróval betakarva, egészen a feje búbjáig. Ennél egyértelműbb választ arra, hogy nem akart velem a nap további részében beszélni, keresve se találtam volna.

- DongHae, kérlek, beszéljük meg. – Kérleltem, de a takarókupac meg se mozdult.

Elbizonytalanodtam, hiszen egész nap arra vártam, hogy végre visszaérve beszélhessek vele. Hogy elmondhassam, hogy mostanában valami megváltozott, hogy egy egészen új és különös érzés kerített hatalmába. Magam is bizonytalanul álltam ezek előtt az érzések előtt, azonban lemondóan sóhajtva értettem csak meg, ezt most elszúrtam. Halkan, nehogy megzavarjam, szedtem össze hálóruhámat, hogy egy gyors mosakodás után én is lefeküdhessek aludni. Óvatosan másztam fel az ágyra, bár abban biztos voltam, hogy ennyi idő alatt nem aludhatott el. Suttogva kívántam jó éjszakát, azonban választ nem kaptam tőle.

Hangos kiáltásokra ébredtem, szemeimet nyitogatva realizáltam, hogy még javában éjszaka volt. Azonban, amint a telefonomhoz nyúltam volna, hogy megnézzem hány óra lehetett, egy újabb nyöszörgés töltötte be a szobát. Azonnal tudtam, hogy DongHae az. Gondolkodás nélkül pattantam le mellé, hogy megnézzem, mi baja lehetett. Rémálmától a takarót is lerúgta magáról, fejét jobbra-balra cikázva kérlelt valakit, hogy fejezze be. Két kezemmel megragadtam a vállát és erősen rázni kezdtem. Nem akartam, így látni tovább. Bármit is álmodhatott, arcára kiült a fájdalom, én pedig tehetetlenül térdelve mellette szólítgattam. Nem telt bele egy percbe se, szemei kipattantak, arca fénylett az izzadságtól. Kissé megnyugodva ültem le mellé a földre, de, amint realizálta, hogy mellette voltam, felült, majd olyat tett, amire a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna. Karjait szorosan átkarolva húzott magához, mintha félne attól, hogy eltűnök, egyik pillanatról a másikra. Fejét nyakamba fúrta és meg voltam arról győződve, hogy könnyei nedvesítik be a felsőmet. A pillanatnyi döbbenetemből felocsúdva karoltam át én is, majd lassan, ütemesen nyugtatgattam kezemmel. Ebben a pillanatban, ahogyan itt tartottam a karjaimban, a remegő testét, minden világossá vált. Én, aki eddig olyan hűvös és rideg voltam az emberekkel, aki eddig gondolni se akart az efféle érzésekre. Azt hittem velem soha nem fog ilyesmi megtörténni, de tévedtem. 

Beleszerettem DongHaeba.