Senki
más, csak te
HyukJae
Mire hazaértem DongHae
hűlt helyét találtam csupán. Aznap direkt tovább maradtam bent, hogy ne kelljen
itthon, nélküle lennem. De még így is nehezemre esett, hogy nem botlottam bele
a ház bármelyik sarkában. SiWon valamennyire igyekezte oldani a bennem felgyűlt
feszültséget, de jobbnak láttam mára visszavonulót fújni. Csak abban bízhattam,
hogy ha visszajön, valamennyire lecsökkenti a közénk húzott falának méretét.
A
hétvégét még rosszabb volt nélküle túlélni. Eleinte még hangosan kiáltottam
utána, de estefele már csak magamban hívtam. Túlságosan hozzászoktam ahhoz,
hogy mindig mellettem volt. Egész nap magam elé bámulva, tettem a dolgomat,
mint egy erre beprogramozott robot, érzelmek nélkül. Arra most nagy szükségem
lett volna, hogyha valaki kitépte volna a szívemből az iránta érzett
érzéseimet.
Éjszaka
volt már, mikor hangos kiabálásokra ébredtem odalentről, és mintha valaki az
ajtót is bokszzsáknak nézte volna. Nem
néztem az órára, felkaptam a köntösömet, úgy mentem a hang irányába. A ház
teljesen üres volt, SiWon se aludt itthon, amiért indulása előtt sokáig
győzködtem, hogy megleszek egyedül. Ahogy leértem az emeletről egyre inkább
kivehető volt az ordibálásból a nevem. Ezt a hangot ezer közül is megismertem
volna. DongHae szüntelenül dörömbölt az ajtón, de valami nem volt az igazi. A
hangja most másképp csengett. Amint realizáltam, hogy ő állt az ajtó
túloldalán, gondolkodás nélkül téptem fel a falapot.
DongHae
nyugtázva, hogy elérte a célját, hagyta abba az ajtó és vele együtt a keze
kínzását. Amint megpillantottam, szívem gyorsabb ütemre váltott, de aggódtam is
érte. Nem volt magánál, fogalmam se volt arról mennyit ihatott, de jobban féltem
attól, hogyan jutott el idáig. Elvégre nem a közelben lakott a nagyapja.
Hirtelen megszólalni se tudtam, mikor megszakítva a távolságot közöttünk,
köntösömbe akasztotta az ujjait. Ha eddig nem akart volna kiszakadni az a
zabolátlan szívem, ettől a tettétől egyenesen én magam akartam útjára engedni.
Alapjáraton iszonyatosan tetszett volna ez a helyzet, ami kialakult közöttünk,
de a pillanatot DongHae alkoholmámorban úszó énje teljesen ellehetetlenítette.
Le akartam szedni magamról a kezeit, nem akartam, hogy a jövőben megbánja a
tetteit, ami még nagyobb szakadékot szült volna kettőnk közé. Le akartam
állítani, már épp felajánlottam volna neki, hogy hazaviszem, elvégre neki most
ott volt a helye, mikor olyat tett, amivel elérte, hogy testem, lelkem
megremegett. Ajkai éppen csak érintették az enyémeket, de ettől az érzéstől én
szárnyaltam. Testem lángolt, a fülemben pulzáló vértől a külvilág zajai
megszűntek létezni. Csak rá tudtam koncentrálni, azonban amilyen gyorsan ért az
angyali érintése, olyan hamar váltam el tőlem. Teljesen összezavart a
tetteivel. Az egyik pillanatban még ridegen kerülte a közelségemet, most pedig
idejött és gondolkodás nélkül csókolt meg. Az elmémet egyszerre rohanták meg a
neki szánt kérdések, de ahogy belenéztem azokba a csillogó szemeibe, mindent
elfelejtettem. Egyedül édes ajkának ízére koncentráltam, de nekem már több
kellett. Vadul szedtem a levegőt, mikor két oldalt megfogva karjait, rántottam
most én magamhoz. Ajkaim automatikusan övéit keresték, míg végül újra elértem
őket. Ott voltak, ahová tartoztak, akihez tartoztak. DongHaet csókolva olyan
érzések kerültek bennem a felszínre, amikről azt se tudtam, hogy léteztek.
Mindent akartam, amihez egy kicsit is köze volt. Őt akartam, azt, hogy
mellettem legyen örökké. Ahogy csókunk egyre intenzívebb lett, úgy bátorodtam
fel én is. Érezni azokat a mézédes, puha párnáit varázslatos volt. Megszűnt
körülöttünk a világ, csak mi ketten álltunk ott a sötétben és faltuk egymást,
mintha nem lenne holnap. Ott, akkor nem érdekeltek a következmények, csak ő
számított, a karjaimban. Lassan csúsztattam egyik kezemet dús hajába, hogy a
másikkal hátára simítva a lehetetlennél is közelebb húzzam magamhoz. Annyira
beleillett az ölelésembe, csak most értettem meg, hogy rátaláltam a másik
felemre. DongHae tettemre felbátorodva, kezével felfele simított, hogy
köntösömet elhagyva nyakamat simogathassa. Ahol csak bőrömet érintette, lángolt
a testem. Belesimított kócos hajtincseimbe, vagy éppen arcomat simította,
minden érintése csak tovább szította bennem a tüzet. Nem akartam elválni tőle,
mohón faltam ajkait, nem törődve a levegőhiánnyal. Elvesztettem az
időérzékemet, percek teltek el, így egymást csókolva, mikor a bennem megbúvó
kisördög többet akart. Nyelvemmel igyekeztem utat törni, előbb csak ajkait
simítva izmommal, majd egyre beljebb akartam kerülni. Azonban DongHae
cselekedetemre mellkasomhoz nyomva kezét tolt el, minél távolabb tőlem. Tettére
nem tudtam reagálni, lefejtve magam mellé a kezeimet, álltam előtte kérdő
tekintettel. Láttam rajta, hogy kijózanodott, hogy ráeszmélt, mit tett. De a
legrosszabb, ami egyenesen tőrként fúródott a szívembe, hogy azokban a ragyogó
szemeiben, amik pár perce még vágyakozóan csillogtak rám, a megbánás
tükröződött. A távolságot egyre nagyobbá szőtte közöttünk, majd szája elé téve
kezét, fordult sarkon. Ott hagyott egyedül, teljesen ledöbbenve. Az ajkaim még
zsibbadtak hevességünktől, de már csak az emlékét érezhettem annak, hogy
ölelhettem. Előttem a levegőben még ott terjengett jellegzetes illata, ami egy
kicsit se segített abban, hogy észhez térjek. Csak álltam ott, mint egy rakás
szerencsétlenség. Fejem zsongott a percekkel ezelőtti emlékektől, a kérdések
zuhatagától. Az álom teljesen kiment a szememből, nem is tudtam volna
visszaaludni. Alig vártam, hogy DongHae végre hazaérhessen reggel. Kérdőre akartam
vonni. Rendet akartam tenni kettőnk közt, de leginkább magamban. DongHae puszta
létezése teljesen felborított bennem mindent. De cserébe olyan érzéseket
tapasztalhattam meg, amiket eddigi életem során egyszer se.
Lomha
léptekkel indultam vissza a szobám felé, habár aludni nem is tudtam, de
legalább fekve töltöttem el az időt. Ezalatt pedig újra- és újraéltem
csókunkat, miközben ujjaimmal ajkaimra simítottam.
-
Szép jó reggelt! – Rontott be SiWon a hálómba, kirobbanó energiájával. Én csak
nyúzottan dünnyögtem neki egyet viszonzásképp, amit nem éppen vett jónéven.
Lassan közeledett az ágyam felé, majd kezével szüntelenül a vállamat bökdöste,
hogy végre ráfigyeljek.
- SiWon, hagyj! – Próbáltam leállítani
barátomat, kevés eséllyel.
- Mi lelt téged? – Kérdezte, mikor már ő
is kezdte belátni, ezzel most nem fog elérni semmit. – Történt valami, míg nem
voltam itthon? – Egyből a lényegre tért. Nem akartam kerülni a választ. SiWon
csendben hallgatta végig, ami kettőnk között történt DongHaeval. Miután mindent
elmeséltem neki, tanácstalanul ültem vele szemben, arra várva, ő majd megmondja,
mit tehetnék.
- Veled aztán zajlik az élet. – Bökött
csak ennyit, miután feldolgozta a hallottakat. Én csupán keserűen mosolyogtam
rá, beismerve, hogy igaza volt. – Mit szeretnél? – Kérdezte tőlem, de
perpillanat nem tudtam, mire gondolt. – Hazahozzam én vagy te mész érte? –
Folytatta, miután kérdő tekintettel meredtem rá, majd a kezét a vállamra téve
várta válaszomat. Egy elnyújtott sóhaj hagyta csupán el az ajkaimat, mikor erőt
vettem magamon és kimásztam az ágyból.
- Megyek én. Minél hamarabb találkozok
vele, annál hamarabb kapok – vagy legalábbis reméltem, hogy kapok -, választ a
kérdéseimre. – Azzal a lendülettel pedig indultam is átöltözni. Jól esett
SiWonnak kiöntenem a szívemet, valamiért úgy éreztem, ettől már nem lehet
rosszabb.
Viszont tévedtem.
DongHae nagypapája volt, aki ajtót nyitott
nekem. Hirtelen egyszerre öntötte el egész testemet a bűntudat. Elvégre, ha én
nem voltam, ők soha nem váltak volna el egymástól. Viszont ennek volt
köszönhető, hogy megismertem Őt, és ettől a gondolattól kicsit enyhült a
szorító érzés a mellkasomban. Hihetetlen, hogy képes volt ennyire
megváltoztatni az, hogy beleszerettem DongHaeba. A papája rövid gondolkozás
után azonnal felismert. Bár arcról nem igen ugorhattam be neki, hisz’ most
találkoztunk először, mégis halvány mosollyal az arcán tessékelt be a
lakásukba. Nem értettem a gesztusát irányomba, mindig is úgy képzeltem el a
találkozást vele, hogy nyomdafestéket nem tűrő hangon fog átkozni engem.
Szokatlan volt ezt így megélni. Néma csendben követtem az öregember lassú
lépteit keresztül a pékségen, egyenesen a kis lakás felé. DongHae a nappalinak
nevezhető helyiségben pakolta a holmijait a táskába. Feldúltan górta befele a
ruháit, miközben nagyapjához intézte a szavait:
- Legjobb lenne, ha elszöknék messzire.
Úgy soha többet nem kellene látnom és elfelejthetnék mindent. Hihetetlen, hogy
képes voltam megtenni, ekkora hibát, hogy véthettem? – Kérdezte részben
önnönmagától is, majd a hatás kedvéért még a kezeit is a magasba emelte.
Szavaival az éjszaka belém vájt tőrt, ha lehetett még mélyebbre fúrta a
mellkasomban. Abban a pillanatban el akartam tűnni, a tudat, hogy ott álltam a
nagyapja mögött még megalázottabbá tett engem. Az öreg csak határozott
köhögésével szakította félbe, DongHae panaszáradatát, amire rögtön felénk
fordította a fejét.
- Hiba? – Csak ez az egy szó volt képes
elhagyni a számat. DongHae eközben csak meredt rám. Arca falfehér lett a
sokktól, hogy hallottam minden egyes szavát, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy
érzett most. Ebben a szobában egyedül nekem lett volna jogom elfehéredni és
tenni a sértődöttet. Ehelyett csak álltam és meredten bámultam DongHaera,
titkon abban bízva, hogy ez az egész csak színjáték, hogy köztünk minden
rendben volt. E pillanatba bármit megtettem volna azért, hogy visszatekerhessem
az időt oda, ahol még éppen csak megtűrtük egymást, magunk mellett. Oda, ahol
még nem éreztem az az elviselhetetlen vágyódást iránta, amikor nem akart a
szívem darabjaira hullani egyetlen szavától. Hiba… Számára az érzéseim, az,
hogy ő este megingott attól a rohadt alkoholtól egy cseszett nagy hiba volt és
ezzel én is megkaptam a választ, a SiWonnak reggel feltett kérdéseimre.
– Kint
megvárlak, igyekezz! – Amennyire csak jelenlegi állapotom engedte, olyan
ridegen válaszoltam neki, majd köszönés nélkül elhagytam a helyiséget. Nem
engedhettem meg neki ezek után, hogy ennyire legyőzöttnek és gyengének lásson.
Éppen elég bajom volt azzal a ténnyel, hogy bár jelenleg lehetetlennek tűnt, de
ki kellett tépnem a szívemből az iránta érzett szerelmemet.
DongHae
Nekem teljesen elment az eszem. A taxiban
ülve túrtam bele a hajamba, miközben ajkaim még HyukJae csókjától bizseregtek.
Amint az autó megállt a pékség előtt, rohamléptekben szaladtam fel a szobámba.
Hogy lehettem ennyire ostoba? Minden eddigi erőfeszítésemet, hogy távol tartsam
magamtól kidobhattam a kukába. Azonban az, hogy az alkoholnak köszönhetően meg
mertem lépni azt, amire józanul képtelen lettem volna, a lelkem legmélyén
végtelenül boldoggá tett. Ha tehettem volna ebben a pillanatban kettészakadtam
volna. Amíg a józan eszem távol akarta tartani magát HyukJae érzéseitől, addig
a szívem szüntelenül ő érte dübörgött. A csókjaiért, az erős szorításáért, de
legfőképp a szerelméért.
Az ágyamban fekve az éjszaka további
részében újraéltem a nemrég történteket. Minden egyes érintésének emlékére
megborzongott a testem. A szívem egész éjjel kalapált. Ujjaimmal ajkamra
simítottam. Még most is bizsergett, őt akarta, azt hogy újra táncra hívja az
ajkait. Behunytam a szememet és az emléket mélyen elraktároztam magamban.
Reggeltől megint vissza kellett térnem, de előtte még várt rám egy borzasztóan
kínos magyarázat. Nem akartam elé állni, azt mondani neki, hogy felejtsen el
mindent. De nem inoghattam meg. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodhassak, de e
pillanatban szinte lehetetlen volt. Órákig forgolódtam, mire végre el tudtam
aludni a gondolataimtól.
Idegesen keltem ki az ágyamból kora
reggel. Ahogy tegnap, úgy ma is segítettem nagyapának, de egy percre nem tudtam
másra gondolna, csak arra, hogy ma újra látni fogom HyukJaet. A helyzetet pedig
mindemellett, nagyapám búskomor hangulata is tetézte, tudván, hogy újra el kellet,
hogy váljunk. Bár ez a búcsú most mégsem volt annyira fájdalmas. A remény hogy
ezentúl gyakrabban láthatjuk egymást, erősebben élt mindkettőnkben.
A csengő fülsiketítő hangja törte meg a
csendet, miközben én idegesen pakoltam visszafele a ruháimat a táskámba.
Nagyapa látva, hogy jelenleg nem tudnék senkit se fogadni, állt fel és indult
meg az ajtó felé.
Fogalmam se volt arról, hogy ki jöhetett,
de tekintve, hogy nagyapám csendben kullogott visszafele, nem lehetett fontos
vendég. Egy percre se néztem fel a pakolászásból. Nagyapám tudta, mi
nyomasztotta a lelkemet, így nem voltam rest tovább panaszolni neki érzéseimet.
-
Legjobb lenne, ha elszöknék messzire. Úgy soha többet nem kellene látnom és
elfelejthetnék mindent. Hihetetlen, hogy képes voltam megtenni, ekkora hibát
hogy véthettem? – Hazudtam neki. A legkevésbé sem akartam elfelejteni, hibának
meg véletlenül se mondanám azt, ami kettőnk között történt, de erősen bíztam
abban, ha hangosan kimondtam, talán egyszer én is el fogom hinni. Nagyapám egy
köhintéssel igyekezett elcsitítani, mire rögtön ráemeltem a tekintetemet.
-
Hiba? – A szó, ami betöltötte a kis nappali légterét villámként hasított
keresztül egész testemen. Azonnal a hang forrása felé néztem, ahol egy döbbenettől
merev HyukJae állt a nagyapám mögött. Szemei soha nem tükröztek még annyi
fájdalmat és csalódottságot, mint most. Legszívesebben falba vertem volna a
fejemet. Nem akartam így látni, ennyire megtörten. Én okoztam, miattam festett ki
úgy, ahogy. Mégse tudtam megszólalni. Nem tudtam, mit mondhatnék. Mentegetőzni
kár lett volna, elvégre mi jó sülhet ki belőle? De bevallani azt, hogy jól
hallotta, képtelen voltam. Ekkorát már én se tudtam a szemébe hazudni.
Egyszerre el akartam tűnni a szemük elől, de leginkább HyukJae elől. Miért pont
ő volt az, akiért megdobbant a szívem? Meddig kellet még szenvednem, hogy így
láttam? Iszonyatosan szúrt a mellkasom, miközben a szobát feszült csend ölelte
körbe. - Kint megvárlak, igyekezz! – Szavai hűvösen csengtek a fülemben. Egész
testemet ellepte a bűntudat, utána akartam rohanni, átölelni és soha többet el
nem engedni, de földbegyökerezett a lábam. Megbántottam és fogalmam se volt
arról, hogy mi lesz velük ezután. Az igazat megvallva valahol ezt tervezem, ez
volt a legjobb módja annak, hogy elkerüljem. De miért fájt ez ennyire?
Szemeimet marták a kibuggyanó könnyeim, amire nagyapám felállva addigi
ülőhelyéről, jött oda hozzám, hogy ölelésébe húzzon. Iszonyatosan fájt a
szívem, ki akartam tépni a helyéről, hogy soha többet ne tudjak vele érezni. A
szerelem fájt, és ezt nekem életemben másodjára kellett megtapasztalnom. De a
kínokat némiképp enyhítette a tudat, hogy miattam HyukJae se fog szenvedni.
Jobb lesz neki nélkülem. Erősen markoltam nagyapám ingjét, így enyhítve
kínjaimon, mire sikerült annyira megnyugodnom, hogy rendesen meg tudjak
szólalni. Nem várakoztathattam tovább HyukJaet, így elbúcsúzva nagyapámtól,
kullogtam ki az épületből, ahol ott állt HyukJae éjfekete kocsija benne saját
magával. Hosszasan vacilláltam hova is üljek, de végül mellette foglalva helyet,
csaptam be az autó ajtaját. HyukJae se szó, se beszéd, indította a kocsit és
hajtott el, egyre távolabb az otthonomtól.
Hyuk…
- mély levegőt vettem, hogy összegyűjtsek annyi bátorságot, hogy meg tudjak
szólalni, de hirtelen vágott a szavamba.
-
Most ne szólj egy szót s! Időre van szükségem, hogy rendezni tudjam az
érzéseimet, éppen ezért, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet! – Szavai
fájdalommal voltak tele, amitől újra elkapott a görcsös szorítás a torkomban.
Lesütött fejjel ültem mellette az út további részében egy percre se szólaltam
meg.
Miután
HyukJae leparkolt a villája előtt, szó nélkül hagyta el az autót. Fülemben
csengett a becsapott ajtó keltette hang. Dühös volt, ezt nem vitattam. Mögötte
pár lépéssel sétáltam befele, hogy felsietve a szobámba pakolhassak ki ismét.
Alig, hogy befejeztem a kirakodást, az ajtómat kicsapva, robbant be HyukJae.
Arcáról semmit se tudtam leolvasni, komor és hűvös megjelenése eszembe juttatta
azt a pillanatot, mikor először találkoztam vele. Azonban valami még így is
teljesen más volt. A szemei, akármennyire próbálta leplezni, elárulták valódi
érzéseit. Megtört és szomorú íriszeibe nézve, minden másodpercben elgyengültem.
-
Mára nincs semmi dolgod. – Szólalt meg, miután másodpercekig csak néztünk
egymásra, majd amilyen gyorsan jött, olyan sebesen hagyta el a szobámat. Lerogytam
az ágyra. Hirtelen nem tudtam, mit kellene tennem. Felhúzva térdeimet, fogtam
közre karjaimmal, hogy valamennyire enyhítsek a hiányától keletkezett
fájdalmamon.
-
Elérted a célod, DongHae – nyugtatgattam magamat, hogy gátat szabjak
könnyeimnek -, ezt akartad, hogy kerüljön, hogy meggyűlöljön. De, akkor miért
fájt ez ennyire? – Kérdeztem a csendtől a szobámban, azt remélve választ kapok
a kérdésemre, de helyette csak hangos szipogásom válaszolt. Nagyon gyorsan
rendbe kellett jönnöm, hogy a jövőben képes legyek mellette lenni. De most,
jelenleg csak összetörve ültem a sötétben, minden porcikámmal Őérte kiáltva.
HyukJae
Amint
DongHae beült az autóba, testem automatikusan megfeszült. Időt se hagytam neki,
hogy esetleg megvárja a nagyapját és elbúcsúzzon tőle, indultam el egyenesen
haza.
-
Hyuk… - mielőtt bármit is mondott volna, leállítottam. Nem akartam a
magyarázatát hallani. Épp elég egyértelmű volt odabent.
-
Most ne szólj egy szót se! Időre van szükségem, hogy rendezni tudjam az
érzéseimet, éppen ezért, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet! – Akármennyire
is próbáltam leplezni bánatomat, szinte lehetetlen volt. DongHae szerencsémre
megfogadta tanácsomat és szótlanul ült tovább mellettem. Borzasztó nagy
erőfeszítésembe került, hogy ne álljak le az út szélére, és rántsam magamhoz,
magastól téve az eddig történtekre.
Hazaérve
kicsit se finoman csaptam rá a kocsiajtót, jelezve mennyire feldúltak a szavai.
Elindulva a ház felé még véletlenül se néztem hátra, hogy követ-e, majd szó és
utasítás nélkül indultam a hálóm felé. Becsukva magam mögött az ajtót, hátamat
a kemény falapnak döntöttem, majd néhány másodperc után lábaim feladták, hogy
megtartsák a súlyomat, így lassan kuporodtam le a földre. Erősnek kellett
lennem, nem hagyhattam, hogy a jövőben lássa rajtam, menyire meggyötört pusztán
csak a létezésével. Összekaparva magamat a padlóról indultam meg a szobája
felé, ahol berontva, a szekrénye előtt állva pillantottam meg.
-
Mára nincs semmi dolgod. – Szedtem össze magamat, hogy ennyit is ki tudjak bökni,
majd azzal a lendülettel, amivel beléptem, el is hagytam a helyiséget. Láttam
az arcán, hogy őt is megviselték a történtek, amit nem tudtam sehova se tenni.
Elvégre számára nem jelentettem semmit, akkor miért nézett ki olyan rosszul? Hogy
gondolataimat eltereljem telefonom után nyúltam és automatikusan SiWon számát
tárcsáztam. Nem telt bele egy fél percbe se, mikor felvette, majd, mint akit
tudta jól, miért kerestem, érdeklődött utánam.
-
Nem szeret. – Böktem ki, kertelés nélkül, miközben szabad kezemmel a hajamba
túrtam. SiWon a vonal másik végén csak nagyot sóhajtott válaszul. Néha már
sajnáltam szegényt, hogy minden problémámmal őhozzá fordultam, de most
mindennél jobban vágytam a társaságára.
-
Ezt ő maga mondta? – Kérdezte néhány másodperc után, kétkedve szavaimban. Ezek
után elmeséltem neki a találkozásunkat, azt, hogy mit hallottam. Idő közben,
míg lelki problémáimmal fárasztottam, beértem az irodába, ahol illedelmesen
hajolt meg előttem minden dolgozó, míg be nem értem az irodámban. Ott egyedül a
magányt jelentő csend fogadott. SiWon miután megszakítottuk a beszélgetést,
kevesebb, mint egy óra elteltével, nyitott be a szobába. Szó nélkül állt mellém
és tette vállamra a kezét, ezzel nyugtatva összetört lelkemet.
-
Most mégis mihez kezdjek? – Kérdeztem miután nem szólt semmit se. – Beleőrülök,
ha mindennap látnom kell majd. – Tudattam legnagyobb félelmemet barátommal.
-
Nincs más megoldás. – Szólalt meg, majd szembefordítva magával nézett bele
egyenesen a szemeimbe. – A hét végén karácsonyi bulit tart a cég, ott majd
biztosan lesz valaki, akivel elfelejtheted őt. Legalábbis kezdésnek jó lesz. – Ötletét
első hallásra hatalmas őrültségnek véltem, de jobban belegondolva, valahol el
kellett kezdeni felépíteni, a DongHae iránt érzett szerelmemtől mentes életemet.
A
hét többi napja borzasztóan lassan telt. Nem éltem át olyan percet se egy nap,
hogy ne néztem volna rá lopva, vagy dobbant volna meg a szívem, ha csak
véletlenül összeért az ujjunk, egy-egy irat átvételekor. Iszonyú kínkén éltem
meg a napokat, egyetlen reményem, ami tartotta bennem a lelket az a hétvégi
party volt. Csak bízni tudtam abban, hogy valamilyent, módon képes leszek
elfelejteni őt, bár erre napról-napra egyre kevesebb esélyt láttam.
Kínzó
lassúsággal keltem ki az ágyból, hogy a magam tempójában elkészülhessek. SiWon
reggeli közben folyamatosan az estéről beszélt. Soha egyetlen ilyen céges
ünnepen se jelentem meg, és ahogy eljött az ideje, újra ki akartam hagyni. Míg
a legelején jó ötletnek tűnt, mostanra a hátam közepére se kívántam. Elvégre
nekem DongHaen kívül nem kellett, és nem is fog kelleni senki más. Akkor meg
teljesen felesleges volt elmennem, de SiWon határozottságának lehetetlen volt
nemet mondani.
Az
autó óraműpontossággal érkezett meg elénk, amibe beszállva egyenesen az ünnepség
helyéül szolgált hotelhez hajtottunk. Odaérve, SiWonnak éppen csak ki nem
kellett rugdosnia a járműből, de sikeresen elérve célját, kezét a hátamra
helyezve, tolt befele az épületbe. Odabent már javában szólt a zene, az emberek
egymással beszélgettek vagy éppen a kirakott ételmennyiséget támadták be.
Körbenéztem, hátha meglátok egy közeli ismerőst a közvetlen
munkakörnyezetemből. Ahogy szememmel a helyiséget pásztáztam, egyetlen
személyen akadt meg a szemem, közvetlenül előttem párszáz méterrel. DongHae
önfeledten beszélgetett egy titkárnőmmel, aki már-már pofátlanul mászott egyre
közelebb hozzá.
-
Ő mit keres itt? – Kérdeztem kicsit se nyugodt hangon SiWont, miközben ujjammal
az említett felé mutattam.
-
Hé, miért vagy ennyire dühös? – Kérdezte, mindkét kezét felemelve, mintha nem
tudná a választ a kérdésére. – Hisz’ ő is a cégnél dolgozik, vagy nem? – Majd
amint befejezte mondanivalóját, a levegőben tartott kezét vállamra helyezve
ütötte meg párszor, és elvegyülve a tömegben hagyott magamra. – Szórakozz! –
Kiáltotta még vissza a válla felett, mielőtt végleg elveszett volna az emberek
között.
El
akartam innen tűnni, ezek után meg főleg. De újfent úrrá lett rajtam a
büszkeségem és enyhe haragomat lenyelve indultam meg én is a tömeg felé,
megfogadva SiWon tanácsát. DongHae nem vett észre, de ez kevésbé zavart, mint
az, hogy az az idegesítő fruska illegette magát előtte. Nem bírtam már sokáig
türtőztetni magamat, hogy ne menjek oda eltakarítani a közeléből, amikor
elszakadt nálam a cérna. Éppen csak egy fél pillanatra akartam újra feléjük
pillantani, mikor megláttam, hogy meg akarja csókolni DongHaet.
Abban a
pillanatban otthagytam az addigi beszédpartnereimet és amilyen hevesen csak
tudtam, törtem az utat DongHae felé. Egyszerre kaptunk a csaj csuklói után. De
míg DongHae csak a fruska vékony karját szorította, addig én másik kezemmel az
övé köré fontam ujjaimat. Egy laza, bár annál gyűlölettel telibb rántással
növeltem meg a köztük lévő távolságot, miközben DongHae le nem vette volna
rólam a tekintetét. Meg se vártam, hogy bármit is szóljon, erősebben szorítva
csuklóját húztam magam után, elhagyva a zajos helyiséget.
Amint
végre sikerült egy csendes, kíváncsi szempároktól mentes helyre vontatnom
DongHaet, azonnal a falnak nyomtam. Nem akartam erőszakos lenni, de nem
tehettem róla, ha ő nem is akarta, akkor is az enyém volt, még ha csak
képletesen is. Beleőrültem volna a tudatba, ha másvalakivel láttam volna.
Szorosan előtte álltam meg, de éppen annyi távolságot hagyva magunk között,
hogy annál jobban ne ijedjen meg, mint amennyire most volt. Lassan szívtam be a
levegőt, hogy csillapítsam légzésemet. Végre kettesben lehettem vele. Hiába
mardosta szívemet a tudat, hogy számára nem jelentettem semmit, akkor is
melegséggel töltött el a közelében lenni. Ahogy ránéztem, mélyen elvesztem
barna íriszeiben.
-
Miért teszed ezt velem? – Kérdezte, miután sikerült szóra nyitnia a száját.
-
Ezt én is kérdezhetném. Áruld el, mi történt kettőnk között, mióta
visszajöttünk a szigetről? Miért kerülöd a tekintetem, az érintésem, az egész
lényemet? Miért csókoltál meg, ha hibának érzed az egészet? Mit tettél velem,
hogy majd belepusztulok pusztán abba, hogy lélegzel? – Egyenként, szüntelenül
tettem fel a kérdéseimet, hangomat minden egyes szavamnál egyre halkabbra véve,
mígnem az utolsókat már csak suttogtam, olyan halkan, hogy talán DongHae se
hallotta.
-
Ezt nem értheted. – Kezdett bele, miután behunyta a szemeit, aminek
következtében akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp. Lassan emeltem közel
arcához hüvelykujjamat, hogy letöröljem azt a kósza sós cseppet, ami végigfolyt
gyönyörű arcán. Érintésemre megremegett, de nem húzódott el, ezzel jóleső
melegséget árasztva testemben. – Távol kell tartanom magamat tőled. Nekem nem
lehet a közeledben lennem, értsd meg! – Adta tudtomra azt, amit már eddig is
tudtam. Könnyekkel teli szemei csillogtak, miközben egész teste remegett.
-
De miért, DongHae, mit tettem, hogy ellöksz magadtól? – Ennél konkrétabban már
nem tudtam feltenni neki a kérdést. Itt volt a lehetősége, hogy mindent eláruljon,
az utolsó esélye.
-
Mert beléd szerettem, te ostoba! – Kiáltotta, könnyeivel küszködve, egyenesen a
képembe. A szavai sokkoltak, leejtettem magam mellé kezeimet és csak álltam
előtte, miközben elmémben folyamatosan ismétlődtek az imént elhangzott szavai.
– Beléd szerettem, ezt tetted velem. – Kezével mellkasomat ütötte. Nem voltak
erősek az ütései, éppen csak megérintett az öklével.
-
És ez a legnagyobb probléma is. Mi ketten nem… - Eddig hagytam, hogy könnyeivel
küszködve tegyen vallomást. Kezeimmel az ujjai után kaptam, hogy egy erős
rántással megszüntessem a köztünk lévő távolságot. Ajkaimmal az övéi után
kaptam, hogy végre, újra ott legyenek, ahová tartoztak. Gyengéden kezdtem
ízlelgetni párnáit, amit eleinte heves ellenkezéssel díjazott. Mellkasomat
püfölve próbált meg eltolni magától, de nem engedtem. Többé soha nem akartam
elereszteni. Szabad kezemmel ökölbeszorított ujjai után nyúltam és gyengéden
simítva kézfejét próbáltam oldani a szorításán. Eközben szüntelenül csókoltam.
Testemet újra elöntötte a forróság, csak úgy, mint legutóbb. Azt hittem ennél
már nincs tovább, mikor DongHae először szorításán enyhített, majd egy röpke
levegővétel után ő kezdeményezte a csókot. Egész testem bizsergett, ahogy
karjaival átfogva szorított magához. Nem akartam elhinni, hogy végre itt volt
velem. Párnáit gyengéden fogtam fogaim közé. Egymás levegőjét szívtuk be, de
nem érdekelt. Érte a légzésemet is feláldoztam volna. Kezeimmel hátát
simítottam, vagy éppen hajába túrtam, érezni akartam minden porcikáját. Rettegve
a gondolattól, hogy újra ellök magától, ha tovább léptem volna, egyszerűen csak
mézédes ajakit csókoltam. Orromat ellepte a mámorító illata, nem láttam, nem
hallottam senki, és semmi mást, csak rá koncentráltam. Szeretett, nekem csak ez
számított. Egy pillanatra váltunk csak el, de még így is nyújtotta a nyakát a
folytatásért könyörögve. A látványa egyszerre volt túlontúl édes, és
elképesztően izgató. Íriszei már nem a bánat keltette könnyektől csillogtak,
előbbi hevességünk bizonyítékául szolgáló pirosló ajkai szinte ordítottak a
folytatásért. Szűnni nem akaró szívdobogásom egyszerre vert az övével. Egész
testemet átjárta a boldogság, majd lassan, még most is félve a reakciójától,
közeledtem újra arca felé. Nyugtázva, hogy nincs szándékában ellökni magától,
vettem újra birtokba párnáit. Azonban ez a csók teljesen más volt, mint az
eddig váltottak. A legelső félénk csókunk, az egymás iránt érzett szerelmünk
heves bizonyítékául szolgált csókunk, a csókunk, ami a felismerés pillanatában
csattant el, messze nem volt olyan érzéki, mint ez. Ebben színtiszta érzelem
volt csupán, amit egymás iránt éreztünk. Kezeimmel arcát simítva olvadtunk
össze, ha tehettem volna, a lehetetlenségig is közelebb húzva magamhoz. Érezve,
hogy DongHae nem akart eltávolodni, kissé felbátorodtam. Nyelvemmel gyengéden
törtem utat előre, mikor engem is meglepett hevességével, és átengedve forró
barlangjába, hívtam táncra az ízlelőszervét.
Nem
akartam elhinni, ami köztünk történt. Olyan varázslatos, olyan álomszerű volt
mindaz, amit ezekben a percekben átéltünk. Hátára simítva szorítottam meg
ölelésemet, amire megszakítva csókunkat, nézett egyenesen a szemeimbe. Nem
akartam elrejteni félelmemet, azt akartam, hogy tudja, rettegtem, hogy ez
csupán egy földöntúli álom volt, hogy hamarosan felébredek egyedül, magányosan,
érte vágyakozva. DongHae, minden gondolatban neki szánt üzenetemet, jól
értette. Láttam a szemén, éreztem gyengéd simításán az arcomon. Egy halvány
mosoly jelent meg szája szélén, majd közelebb hajolva nyomott egy édes csókot
ajkaimra. Tovább akartam érezni, de ezt megakadályozva nézett ismét a
szemeimbe. Keze időközben tarkómra siklott, majd szabad ujjaival az enyém után
kapott. annyira beleillett a kezembe az övé, soha többet nem akartam elengedni.
Tekintetét az enyémbe fúrta, miközben ujjainkat összekulcsolva emelte a
mellkasához.
-
Érints meg végre, HyukJae.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése