2017. november 18., szombat

Elfojtott boldogság - Tizenharmadik fejezet

Titkok a múltból


HyukJae

Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, miután nem éppen nyugodtan csaptam be mögöttem az ajtót. Nem akartam elhinni, hogy képes volt DongHae a házamba hozatni ezt az embert. De ugyan akkor, SiWonban is csalódtam. Ő volt az egyetlen, aki tényleg ismert, attól a perctől, hogy az apám kidobott otthonról. És képes volt olyan egyszerűen beadni a derekát.
Halk kopogás hangjára lettem figyelmes, miközben koptattam a padlómat, tudtam jól, hogy ő várt rám a túloldalon, mégsem engedtem be azonnal. Egy mély sóhaj hagyta el a számat, ahogy beletörődtem, jobb volt túlesni ezen az egészen, minél hamarabb.
- Nyitva van. – Szólaltam meg, a hangomban az udvariasságot mérföldekkel hátrahagyva. Az apámnak nem nevezhető férfi, lassan nyitott be a hófehér ajtón, majd ahogy résnyire kitárta, bújt beljebb, alig észrevehetően. Csak itt, ahogy előttem lépkedett, vettem észre, mennyire árnyéka volt önmagának. Ez a legutóbb és odalent se szúrt szemet. Görnyedt testtartása és már-már piszkosszürke haja jóval idősebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt. Bár az évek alatt a haragom egy percet se csillapodott, most, hogy így láttam, a sajnálat aprócska szikrája gyúlt fel bennem. – Ülj le! – Kínáltam hellyel, lényegesen visszafogottabb hangnemben, mint az imént. Talán DongHaenak igaza volt, és egy rövid beszélgetésbe nem haltam bele. Tudat alatt, akármennyire állítottam, hogy nem érdekeltek a kifogásai, tudni akartam, miért tette velem azt, évekkel ezelőtt.
- Kösz… köszönöm, fiam. – Hangjára még most is megremegett a testem, izmaim idegesen feszültek meg rajtam.
- Komolyan mondtam, hogy fél órát adok. – Nyomatékosítottam, hogy véletlenül se higgye azt, hogy négyszemközt bármi is változott közöttünk.
- HyukJae, fiam… – kezdett bele kissé bátortalanul a beszédébe, amit egy nem éppen kellemes köhögő roham szakított félbe. Kissé aggódva hajoltam közelebb hozzá, éppen már csak pár centi választott el, hogy vállára tegyem a kezemet, mikor a büszkeségem megálljt parancsolt. Ökölbe szorítva a kezemet, dőltem vissza, majd vártam, hogy csillapodjon a feltörő rohama. -  Bocsáss meg! – Ezt a két szót nem akartam tőle hallani. Bármire vevő lettem volna, a legabszurdabb kifogásra is, de egyszerűen csak a bocsánatomat kérte. Nem volt mentség arra, amit tett. Gyerekként vesztettem el a legfontosabb személyt az életemben, akkor kellett volna mellettem lennie, de eldobott, mi több, tönkretette a fiatalkoromat. És évekkel később idejött egyszerűen azzal, hogy az elnézésemet kérje. – Erről már rég lekéstél, ha pedig csak ennyit akartál mondani, távozz, kérlek! – Utasítottam, miközben felpattanva a helyemről sétáltam az ablakom elé. Nem akartam még csak ránézni se.
- Kérlek, HyukJae, hallgass végig! – Kérlelt azzal a gyenge hangjával. Erős akartam maradni, féltem, ha megfordultam volna, oda lett volna a makacsságom szőtte akaratom. – Haldoklom. – Ez az egyetlen szó, dübörgött csak a fülemben. Nem éreztem azt a pokoli fájdalmat, mint, amit ilyenkor egy normális fiú érezne, de csalódott az voltam. Évekig mellőzött, mikor pedig utolérte a végzete, eljött, hogy feloldozzam.
- És most mit vársz tőlem? Beszélj! – Rivalltam rá, amitől látványosan összerezzent, amúgy is görnyedt testalkata. – Idejössz, évekkel később, miután kidobtál és azt várod, hogy megbocsájtok, csak mert be akarod adni a kulcsot, - Nem finomkodtam, hosszú évek fájdalma volt, amit végre a megfelelő embernek mondhattam el. Azt akartam, hogy fájjon neki a tudat, hogy tönkretette az életem. Hogy ennél is rosszabb legyen a lelkiismeretének. Szemeimet marták a kibuggyanni készülő könnycseppek, de nem adtam esélyt nekik. Visszanyelve a görcsös érzést a torkomból, álltam előtte, vadul kapkodva a levegőt, miután mindent kiadtam magamból. – Magamra hagytál. – Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta a számat. A szobát síri csend töltötte ki, egyedül apám szipogása lehelt némi életet a hangtalan helyiségbe.
- Bocsáss meg… - tört meg könnyeivel küszködve, térdre rogyva előttem -, kényszerítettek. – Ahogy az utolsó szó a fülemben csengett, minden a feje tetejére ált bennem. Apám az arcát, reszketeg, ráncos kezébe temetve zokogott.
- Ezt, hogy érted. – Sétáltam oda hozzá, ahogy a sajnálat egyre nagyobb teret hódítva, vette át felettem az uralmat. – Áruld el, ki kényszerített és mire? – Kezemmel, vállára téve segítettem neki visszaülni a fotelbe, majd rövid várakozás után ismét kérdőre vontam.
- Az a férfi… - kezdett bele, de én ebből még nem tudtam, hogy kiről beszélt pontosan -, anyád közeli ismerőse volt.
- Kiről beszélsz? – Fogalmam se volt arról, ki lehetett az ismeretlen, anyám minden közeli ismerősét ismertem. – Folytasd!
- Eljött hozzám és megfenyegetett. Azt mondta, ha nem hagylak elmenni, börtönbe csukat, és hogy nem érdemlem meg, hogy az apád legyek. Így az évek alatt beláttam, hogy igaza volt. HyukJae, mellettem nem tudtál volna boldog lenni. – Ahogy hosszasan mesélte a történetét, úgy tisztult és gabalyodott össze egyszerre előttem a kép. Nem szóltam csak néma csendben hallgattam tovább. – Egy táskányi pénzt nyújtott át, majd közölte velem, hogy tegyelek ki az utcára. Okos fiú voltál, így nem féltett, hogy az utcán fogsz esetleg aludni. És most már belátom, igaza volt.
- Várj! – Állítottam meg hirtelen a mondandójában apámat. – Ez a férfi, feketében volt? – Kérdeztem, de szinte már hallottam is a válasz. Apám tekintete mindent elárult. Ő volt az. Az a férfi, aki megvágta az arcom. Ezek szerint végig tudta, milyen életem volt és anyám kedvéért tette azt, amit tett. – Hol van most azaz ember? – Kérdeztem, ahogy a kirakós darabkái összeálltak a fejemben.
- Meghalt, pár évre rá, hogy kitettelek. – Sütötte le a szemeit, majd ujjai tördelésébe kezdett, hogy csillapítsa szorongását.
- Így már érthető, miért nem találtam sehol. – Közöltem a tényt, leginkább magammal. A tudat, hogy végre kiderült, miért éltem át azt, amit átéltem, évek mázsás súlyát lökte le, immár gondtalan lelkemről. Apám megtört alakját nézve, már kevésbé fogott el a gyűlölet. Mert bár a fiatalkorom nem éppen volt irigylésre méltó, de mindezeket átélve váltam azzá, aki most is voltam. – Mond csak – kérdeztem, miután egy újabb köhögő rohamon volt túl az apám -, jársz orvoshoz? – Kérdésemre meghökkenve nézett rám, amit nem csodáltam. Én magam is alig hittem el, hogy ilyet kérdeztem tőle.
- Felesleges. – Közölte, miután egy sorsába beletörődő mosollyal nyugtázta a kérdésemet. – Egy haldokló emberért semmit nem tehetnek az orvosok. – Majd megigazgatva ráncos ruháit, állt fel, hogy indulhasson. – Letelt a fél óra. – Mutatott az órára, majd lassan, bicegve indult meg az ajtó felé.
- Várj! – Szóltam utána, de még magam se tudtam, mit akartam mondani neki. – SiWon… hazavisz. – Az agyam folyamatosan kattogott, de csak ezt az egy megoldást találtam a legreálisabbnak. Az apám csak egy fél mosollyal az arcán bólintott, majd tovább bicegve távolodott tőlem. – Apa! – Erre a szóra még az idő is megfagyott a szobában. Az apám dermedten állt háttal, mögöttem, nem fordult meg, amiért most hálás is voltam neki. Én magam is sokkolva álltam, a fülemben csak ez az egy szó csengett. Apa. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy kimondjam, és most, hogy sikerült, nem tudtam, mi tévő legyek. – Ha bármire szükséged van... - csendben nyeltem egy nagyot, hogy enyhítsek száraz torkomon -, itt megtalálsz.
- Köszönöm, fiam! – Nem fordult meg, nem volt könnyekbe fulladt ölelés, egyszerűen csak kisétált az ajtón. És most először éreztem azt, hogy utána akartam menni.

DongHae

A nappali kanapéján ültem, kezemet összekulcsolva, mikor SiWon egy bögre forró teával kínált meg. Habár az ital nyugtatásképp szolgált, nekem abban a pillanatban semmi nem segített. A fülemben még mindig ott csengett HyukJae csalódott, dühös hangja, a szemeim előtt láttam a tekintetét. A mellkasom szúródott a fájdalomtól. Én nem ezt akartam. Ha HyukJae ezek után elhagyna, vagy rosszabb, megutálna, abba belehalnék. Hiszen csak most kaptam meg, ennyire nem ronthattam el az egészet. 



- Ne aggódj, megbékél majd. Ismerem jól. – Nyugtatott SiWon mellém ülve, kezét a hátamra simítva. Gesztusától egy fokkal jobban éreztem magam, örültem, hogy itt volt velem.
- Igaz is, SiWon – szólítottam meg, legalább addig se agyaltam azon, hogyan engesztelhetném ki a szerelmemet -, honnan tudtad? – Konkrétan nem neveztem meg, hogy mit, de reméltem, hogy SiWon értette a célzásomat.
- Egyszerű volt – kezdett bele, amint leesett neki, hova akartam kilyukadni -, mindkettőtök majd belepusztult a másik hiányába, így nekem csak annyi dolgom volt, hogy egy időben, egy helyre tereljelek benneteket. Habár eleinte az volt a célom, hogy téged teszlek féltékennyé, hogy rájöjj, kit veszíthetsz, de végül is, ahogy kiviharzottatok a buliról már tudtam, hogy sínen vagytok. – Mosolyodott el kajánul. – És most én kérdezek. – Csapta tértére a kezeit, majd egyenesen felé fordítva faggatott. – Megtettétek?
- SiWon! – Rivalltam rá, fülig vörösödő ábrázattal. Ha szavakkal nem is, de a tettekkel mindent elmondtam. Kezeim közé igyekeztem rejteni az ábrázatom, mikor lassú csoszogásra lettünk figyelmesek a lépcső felől. Azonnal beállt közénk egy feszült, néma csend, majd együtt lépve ki a nappaliból, találtuk szembe magunkat HyukJae apjával. Könnyeivel áztatott arcát elnézve, nem számítottam semmi jóra, a beszélgetésüket illetően. Az idős férfi kérlelve SiWont, hogy vigye haza, sétált hozzám, majd remegő kezébe fogta az enyémeket. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak a gesztusára. Ha HyukJaevel nem tisztázták a múltat, nem akartam még több olajat önteni a tűzre azzal, hogy kedves voltam az apjával, de emellett kegyetlennek se akartam tűnni a szemében. Szememet a lépcsőn lassan, lefelé sétáló páromra meresztettem, így próbálva leolvasni bármit is az arcáról, de esélyem se volt. Nem tükrözött semmit, se megkönnyebbülést, se haragot. Két tűz közé kerültem, és fogalmam se volt, mi tévő legyek. Gondolataim közül HyukJae apjának gyenge, de mégis határozott szorítása térített vissza.
- Te biztosan DongHae vagy. – Szólított meg, bár fogalmam se volt arról, honnan tudhatta a nevemet. Azonban ez most a legkevésbé se volt fontos. – Kérlek… - szavait egy hirtelen feltörő köhögésroham szakította félbe, én pedig aggódva szabadítottam ki egyik kezemet a szorításából, hogy vállára téve enyhítsek köhögésén.
- Jól… van? – Kérdeztem, de válasz helyett csak tovább szorítva a kezemet folytatta.
- Kérlek, vigyázz az én HyukJaemre! – Ahogy szavai elhagyták a száját, bennem úgy kapott lángra minden. Az apja, féltő, aggódó tekintettel könyörgött nekem, majd válaszomat meg se várva indult el a kijárat felé, SiWonnal a nyomában. Nem tudtam válaszolni neki, nem jött szó a nyelvemre. Hisz’ kérnie se kellene, mindenemet odaadnám HyukJae boldogságáért, és biztonságáért. De el akartam mondani neki, hogy tudja, számíthatott rám, azonban, mire megembereltem volna magamat, már rég elhagyták a házat.

HyukJae tőlem pár lépésnyire állt, szó nélkül, engem nézve. Továbbra se tudtam semmit se leolvasni az arcáról. Jobbnak véltem mára már nem feszíteni tovább a húrt, így lassú léptekkel közelítve felé, indultam meg a hálószobám irányába. Kedvesem nem szólt semmit, ami talán még rosszabb volt, mintha üvöltött volna velem. Lesütött szemmel értem mellé, kezem szinte viszketett, hogy megérintsem, hogy a bocsánatáért esetezzek. Az utolsó pillanatban viszont mégsem tettem semmit, szemeimet marták a könnyeim, ahogy elhaladtam mellette. Kezemmel letörölve a bánatom jeléül szolgált sós cseppeket, mikor szerelmem nagy lendülettel ragadta meg karomat, majd hezitálás nélkül vont hátulról szorító ölelésébe. Mellkasomon lévő karjába kapaszkodva lett úrrá rajtam a megkönnyebbülés, hogy nem haragudott rám. Az, addig csak lassan folydogáló könnyeimnek, utat engedve lélegeztem fel, mire párom csak arcát nyakhajlatomba fúrva próbált megvigasztalni.
- Azt hittem, dühös vagy rám. – Szipogtam, miközben kezemmel továbbra is ölelő alkarját szorítottam. Melegsége, hogy itt volt a közelemben minden szónál többet jelentett.
- Az is voltam – adott egy röpke puszit, mire érezte, hogy összébb húztam magamat -, de a te minden-lében-kanál énednek köszönhetően, sikerült némileg megbékélnem az apámmal. – Ahogy a szavak elhagyták a száját, úgy húztam mosolyra az enyémet. Hát végül mégse volt értelmetlen a szervezkedésem. Megpördülve tengelyem körül vontam most én körbe karjaimmal, megnyugtatva ezzel őt, de leginkább saját magamat.



- Ezek szerint… - küszködtem még mindig a könnyeimmel -, már nem haragszol? – Kérdeztem, muszáj voltam hallani tőle is, hogy végleg megnyugodjak. Egek, mikor váltam én ennyire érzékennyé?
- Gyere, későre jár, menjünk aludni. – Mosolyodott el kérdésemre, majd a lépcsőn tessékelve, indultunk meg felfele.
- Akkor, holnap találkozunk. Jó éjt! – Köszöntem el páromtól, hogy beléphessek a szobámba, azonban HyukJae kezemet megragadva húzott maga után, egyre távolabb vonszolva az ajtómtól.
- Mégis hová akartál menni? – Kérdezte, ahogy határozottan nyitott be a hálója kétszárnyú faajtaján. – Menj, fürödj le elsőnek – adott a kezembe egy törölközőt -, majd én megyek utánad.

Fáradtan feküdtem szerelmem takarója alatt, miközben ő még a fürdőszobában folyatta magára a vizet. A szobájában fekve, mindenhonnan az illata vett körül. A párnából, a puha takarójából, mintha most is engem ölelne. Fülig érő mosollyal hallgattam a fürdőből kihallatszódó neszeket, mígnem egy pizsamába bújt kócos, nedves hajú szőkeség slattyogott kifele. Tekintetemmel végig követve útvonalát csúsztam arrébb, hogy felrántva a takarót, bújjon be mellém. Ahogy a matrac megsüllyedt alattunk, HyukJae automatikusan karjai közé zárt, majd ujjaival hajamat simogatva próbált álomba merülni.
- Büszke vagyok rád! – Suttogtam, leginkább már csak magamnak, ahogy szerelmem egyenletes szuszogásával jelezte, hogy már mélyen aludt.

HyukJae

Az illata az orromban, a forró lehelete a bőrömön, az édes dünnyögései álmában, a legszebb kombinációk, amikre bármikor szívesen ébrednék. A meghitt pillanatot természetesen telefonom csörgése törte darabokra, megfeledkezve arról, hogy ma már munka volt. Az ágy túlsó végében lévő szekrényen, kitartóan vinnyogó készülék hangjára, szerelmem, szemét összeszorítva forgolódott.
- Hangos! – Dünnyögte már a párnát is magára húzva, mikor lendületet véve nyúltam át felette, hogy elérjem a zaj forrását.
Ahogy már vártam, az irodában, az egy napos hiányzásom által keltett zűrzavar miatt keresett, egy ideges hangú titkárnő. Megnyugtatva, hogy hamarosan érkezem tettem le a telefont és zuhantam vissza a párnák közé, de legfőképpen párom mellé.
- Mennünk kell, igaz? – Kérdezte, még mindig az ágynemű alól, majd lekapva magáról a párnát támaszkodott meg a karjain, egyenesen rám meredve. Kócos haja és álmos szemei a legtökéletesebb festményeket is kenterbe verték.
- De én nem akarok. – Kezdtem tettetett hisztibe, majd visszarántva magamra húztam páromat, hogy egy csókkal köszöntsem, így kora reggel.
- Én pedig nem járok nincstelen emberekkel. – Kezdett el cukkolni, majd lemászva rólam, ült fel az ágy szélére.
- Vagy úgy, szóval csak a pénzemért kellettem neked? – Csatlakoztam én is a kis játékába, majd visszarántva kezdtem bele az érzékeny pontjainak csiklandozásába. DongHae hangos nevetéssel könyörgött, hogy fejezzem be, de ahogy ficánkolásának és ujjaim cikázásának köszönhetően, felsője akaratlanul is feljebb csúszott, kitűnő panorámát nyújtott ezáltal izmos hasára. A heves játékot pedig abban a pillanatban átvette a gyengéd simogatások ideje. Mélyen néztem DongHae szemébe, majd lassan lehajolva hozzá, nyomtam ajkaimat az övéire. Ahogy párnáink vadul táncoltak úgy vontuk be nyelvünket is az érzéki keringőbe. Kezem pedig, ez idő alatt tovább simított kedvesem hasán felfele, a felsőjét is egyre feljebb tolva ezáltal. DongHae kissé helyezkedve húzta feljebb egyik lábát, hogy teljesen az ölébe merülhessek. Ahogy testem minden pontján őt érintette, sóhajaink egymás után váltak egyre mélyebbé. Csókjaimmal haladtam lefele kedvesem arcvonalán, végig a füle tövéig. Imádtam az érzékeny pontjait kínozni, azáltal még nagyobb sóhajokat kiváltani belőle. Kezeivel hajamba túrva bíztatott a folytatásra, mire az az átkozott telefon, már megint a legrosszabbkor kezdett bele a vinnyogásba.
- A rohadt életbe, kinyírom! – Dühöngve emelkedtem fel pihegő szerelmemről, hogy újra a kezembe vegyem a telefonomat. Nem éppen kedves hangnemben sikerült beleszólnom, a vonal másik végén lévő kelletlen személynek. – A fenébe is, indulok! – Majd indulatom minden cseppjével vágtam az ágynemű közé a készüléket.
- Tényleg ideje indulnunk. – Szólalt meg tőlem sokkal nyugodtabb hangon DongHae, azonban szemében láttam megcsillanni, a csalódottság kellemetlen érzését.

Még az autóban megbeszéltük, vagyis inkább DongHae jelentette ki, ellent mondást nem tűrő hangon, hogy az irodában tartsuk magunkat a főnök-beosztott viszonyhoz. Bár egyáltalán nem fülledt hozzá a fogam, hisz’ a Világon mindenkivel közölni akartam, hogy DongHae hozzám tartozott, de meggyőzőképessége majdnem olyan hatásos volt, mint SiWoné. Egy utolsó csókot sikerült még tőle lopnom, mielőtt belépve az eszét vesztett munkahelyre, maradt le tőlem egy lépéssel.  Hiányzott a közelsége, de a munka teljesen lekötötte a figyelmemet. Alig hittem el, hogy csak egy napot nem jöttem be és máris a feje tetejére állt a cég. Szerződések és aláírni való papírok tömkelegével rohangált DongHae fel s alá. Már csak pár perc volt az ebédszünetig, de már viszketett a tenyerem, hogy ebédelni hívhassam.

Amint gondosan kipakoltam az ételeket az asztalra, behívtam kedvesemet a szobába és magunkra zártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki is zavarjon minket. Ez csak a mi fél óránk volt.
- Nehéz dolgod van – nyúltam a vállához, hogy kezemet rátéve nyugtatgassam -, de bírd ki, kincsem, hamarosan vége.
- Hé, ne hívj így! Mi lesz, ha valaki meghallja? – Kérdezte, majd, mint akit rajtakaptak vette lejjebb a hangerőt. – Különben is már az is éppen elég gyanús, hogy ketten, bezárkózva eszünk. – Félelme, hogy a lebukás veszélyeztetett minket, végtelenül aranyosnak hatott.
- Ne aggódj! Innen semmi nem hallatszódik ki! – Majd kezemet válláról combjára simítva szorítottam meg.

Az ebéd végeztével, DongHae míg a maradék összepakolásával foglalkozott, addig kinyitva az ajtót vártam, hogy újra beinduljon az őrültekháza. Az asztalomhoz sétálva rendezgettem a papírjaimat, mikor SiWon nem éppen nyugodt hangnemben robbant be az ajtón.
- Visszatért! – Első pillanatban nem tudtam kire gondolt, de arcának riadt és ideges ábrázata egyre nyugtalanabbá tett, miközben a telefonom rezegve jelezte, hogy hívásom volt. Mielőtt SiWon bármit is mondhatott volna, felvettem a telefonom, majd illedelmesen tájékoztattam, hogy később visszahívom. Azonban a hang, ami a vonal másik végén megszólal, a Világ legszörnyűbb emberéhez tartozott. Egész testemben remegtem, ahogy a nevemen szólított. A gyűlölet mindent elsöprő, elemi erővel tört bennem a felszínre, ahogy hallottam a túloldalról a mélyről jövő, gonosz kacajt.
- Rég beszéltünk, Hyukie.

DongHae

Fülsiketítő volt a telefon csörgésére ébrednem. Fejemet a párnába fúrva kérleltem HyukJaet, hogy tegyen ellene valamit, mikor keresztülhajolva rajtam vette fel végre a készüléket. Szerelmem nem éppen higgadt hangon közölte a vonal másik oldalán lévővel, hogy hamarosan megérkezik, majd megszakítva a beszélgetést feküdt vissza mellém.
- Mennünk kell, igaz? – Kérdeztem, beletörődve, bár semmi kedvem nem volt kikelni innen. Ahhoz túlságosan meleg volt és kellemes, de amit muszáj, azt muszáj.
- De én nem akarok. – Tettetett ellenkezése, kusza szőke fejével és álmos tekintetével még édesebbé tették az egész látványát. Legszívesebben engedtem volna neki, hogy az egész napot lustálkodással töltsük, de jobbnak láttam helyette húzni egy kicsit az agyát.
- Én pedig nem járok nincstelen emberekkel. – Jelentettem ki, majd kimászva a takaró alól ültem fel, hogy indulhassak mosakodni.
- Vagy úgy, szóval csak a pénzemért kellettem neked? – Titkon reméltem, hogy belemegy a játékba, de ahogy derekamat megfogva visszarántott és csiklandozni kezdett, az felért egy kínzással is. Borzasztóan érzékeny voltam, hangos nevetés rázta fel a csendet, miközben, mint egy félőrült úgy pattogtam az ágyban. 


Az időközben felcsusszanó pólóm alól, akaratlanul is kikandikált a hasam, amit szerelmem immár gyengéden simított. Érintésére hevességem alábbhagyott, helyét az egyre mélyebb sóhajok váltották fel. Ahogy tekintetünk találkozott, úgy hajolt egyre közelebb, míg végül ajkát az enyémekre tapasztva, csókoltuk egymást kifulladásig. Testem minden érintése nyomán bizsergett, mialatt vadul faltuk egymást. Lábaimmal kicsit feljebb tornázva magamat, adtam lehetőséget páromnak, hogy teljesen rám feküdve, testünk minden pontján érinthesse egymást. Ott simítottam ahol csak értem, miközben csókjaival immár arcvonalamat kényeztette. Vadul kapkodtam a levegőt, mikor a fülem mögötti érzékeny pontomat simította végig ajkaival. Sóhajainktól volt terhes a levegő, amiből kicsit se akartam visszafogni magamat. Ujjaimmal dús hajába siklottam, hogy ösztönözzem a folytatásra, mikor a telefonja újfent hangosan tette tönkre a pillanat varázsát.

- A rohadt életbe, kinyírom! – Nyúlt ismét a készülékért, miközben én lihegve igyekeztem rendezni a szívverésemet.  – A fenébe is, indulok! - Szerelmem a lehető leggorombábban szólalt bele a telefonba, majd szakította meg a vonalat.
- Tényleg ideje indulnunk. – Láttam be én is, hogy ebből ma reggel már nem lesz semmi.

HyukJae vezetett, nem engedte, hogy a kormány elé üljek, helyette egész úton kéz a kézben mentünk a cég felé.
- HyukJae – szólaltam meg, miközben ujjaival játszottam. Párom csak hümmögésével jelezte, figyelt rám, a szemét le nem vette a forgalomról -, az irodában, tehetnénk úgy, ahogy eddig is? Nem is, viselkedjünk úgy, mint főnök és alkalmazottja. Kérlek, nem akarok pletykákat szítani. – Láttam a szemében, hogy semmi kedve nem volt a titkolózáshoz, de ebből nem akartam engedni. Egy utolsó csókot lehelt ajkamra, majd beléptünk az irodába. A dolgozók eszüket vesztve rohangáltak fel-le. Amint szemet szúrt nekik, hogy megérkeztem, máris tetemes aktákkal ajándékoztak meg. Meg sem álltam az ebédidőig, amit HyukJae ragaszkodott, hogy vele töltsek, kettesben. Habár kissé ellenkeztem, de nagy úr volt az éhség, így, kissé megnyugodva, hogy szerelmem bezárta az ajtót fogtam hozzá az evéshez.
- Nehéz dolgod van – tette vállamra a kezét, együttérzően -, de bírd ki, kincsem, hamarosan vége. – Becézése teljesen zavarba ejtett, miközben elfogott a rémület, hogy valaki kintről talán meghallotta.
- Hé, ne hívj így, mi lesz, ha valaki meghallja? – Szóltam rá kissé dorgálóan, hangomat sokkal halkabbra véve. – Különben is, már az is éppen elég gyanús, hogy ketten, zárt ajtó mögött eszünk. – Egyáltalán nem akartam pletykák tárgyává válni, és valljuk be, elég félreérthetően bezárkóztunk ide, kettesben.
- Ne aggódj! Innen semmi nem hallatszódik ki! – Szórakozottan igyekezett megnyugtatni, mialatt keze combomra vándorolt. Imádtam ezeket a gyengéd gesztusait, tudta jól, ezzel bármire rávehet.

Ahogy befejeztük az ebédet, úgy kezdtem a maradékot egymásba pakolni, hogy kidobhassam a szemétbe. Bár nem fülledt hozzá a fogam, tekintve, hogy nagyapával volt idő, mikor bármit megadtunk volna egy kicsivel több ételért. Amíg rendbe szedtem az asztalt, HyukJae a papírtengert igyekezte átláthatóbbá rakosgatni az asztalán. Odakint mindenki csendben folytatta a munkáját. Különös volt, ahogy belépett a főnök, mindenki tudta mit, hova, és kihez intézzen. Már éppen én is indultam volna vissza dolgozni, mikor SiWon elég idegesnek tűnő ábrázattal robbant be az irodába.
- Visszatért! – Csak ennyit tudott kinyögni, két lihegés között. Úgy futhatott, mint, aki a maratonra készült, hogy ezt az egy szót elmondhassa. De ki tért vissza? És, ami a legfontosabb honnan? Ránéztem szerelmemre, de róla is sütött az értetlenség, miközben SiWont fürkészte. A telefonja kitartó rezgése állította meg, mielőtt kérdőre vonta volna SiWont, azonban, ahogy beleszólt a telefonba, hófehér arca a szokatlannál is fehérebb lett. Szemei kikerekedtek, a légzése is felgyorsult. Ismertem ezt a nézést, nekem is volt már benne részem, de közel sem volt annyira gyűlölettel teli akkor a tekintete, mint most. Ha lehetett volna gondolattal gyilkolni, a vonal másik oldalán lévő, számomra még ismeretlen személy, már alulról szagolná az ibolyát. De én még mindig nem tudtam, hogy ki volt azaz ő, és miért váltott ki ekkora ellenszenvet a páromból és a barátomból. Azonban agyam egy eldugott szegletébe bevillant egy név. Egy név, ami kiválthatta ezt a reakciót Hyukjaeből és SiWonból is egyaránt.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése