Elfojtott boldogság - Tizennegyedik fejezet

Nélküle minden értelmetlen

HyukJae

Évekig kerestem, eget-földet átkutattam, hogy végre az utolsó személytől is megszabaduljak, aki miatt, még mindig fájt a fejem. Azt, hogy honnan tudta meg a telefonszámomat, rejtély volt még SiWon számára is. Ahogy lecsaptam a készüléket, úgy indultam egyből a kijárat felé, SiWonnal a nyomomban. Biztonságos helyre kellett eljutnom, de ami a legfontosabb volt, hogy az időközben karon ragadott szerelmemet is magam mellett tartottam. Ha megtudta a telefonszámomat, könnyen lehetett, hogy DongHaeről is tudott, épp ezért a cégnél már nem volt biztonságos. A házat még, mikor beköltöztem, úgy alakítottam át, hogy ha véletlenül bekövetkezne az, ami ma megtörtént, a lehető legbiztonságosabb legyen. ShinDong okos ember, akinek a legtöbb titkát ismertem. Az, hogy ennyi év után most adott magáról először hírt, eléggé aggasztott. Tudtam jól, hogy forralt valamit a fejében.

Az autóban ülve próbáltam úrrá lenni idegességemen, miközben mellettem DongHae se volt a higgadtság mintapéldánya. Mindent tudott ShinDongról, mikor pedig a nevét említettem odafent, arca falfehér lett a pillanatnyi rémülettől. Kezemet el nem eresztve, szorította út közben.

- Mit mondott neked? – Kérdezte, miközben ujjaival kézfejemet simítva igyekezett nyugtatni.

- Találkozni akar velem. De többet nem hagytam, hogy beszéljen. – Az agyam folyamatosan kattogott, megoldásokat keresve, s gyártva, hogy mit akarhat tőlem, pont most. - A fenébe, ez most rohadt váratlanul ért. – Túrtam bele szabad kezemmel a hajamba, miközben megérkezve a házhoz, SiWon leállította az autót.

Felsietve a szobámba, kaptam le a polcról az évek alatt összegyűjtött nyomozások eredményét ShinDongról. Ahogy az utolsó lapokat is átolvastam, közel, s távol nem írt arról a nyomozó, hogy ShinDong a környéken bujkálna, mi több még az országban se találtak a nyomára. Idegesen vágtam a földhöz a papírköteget, miközben kezemmel a fojtogató nyakkendő szorításán igyekeztem enyhíteni. DongHae és SiWon csendben álltak az ajtónál, tehetetlenül, miközben telefonom újfent megcsörrent a némaságban. Remegő kézzel halásztam elő a zakóm zsebéből a készüléket, amin ugyanaz az ismeretlen szám világított, mint az irodában. Mély levegőt vettem, hogy valamelyest lehiggadva fogadjam ellenségem hívását.

- Mit akarsz? – Kérdeztem, kertelés nélkül, egy cseppnyi gyűlöletet se mellőzve.

- Ejnye, Hyukie, hát így kell üdvözölni egy régi jó barátot? – Szavai, mint a csontig hatoló méreg, úgy hatottak rám. Ördögi nevetése egyfolytában fülemben visszhangzott. – Na, térjünk a tárgyra, Hyukie. – Gyűlöltem, ahogy becézett, sokkal kisebbnek és gyengébbnek titulálva ezzel. Kezemet a telefonra szorítottam, hogy úrrá legyek az idegességemen, miközben a szobában tartózkodó párom és barátom mozdulatlanul próbáltak fülelni, hátha kihallatszódik valami beszédfoszlány. – Mint, már azt biztosan tudod, visszatértem, és meg kell, hogy mondjam, nem kicsit döbbentem le, hogy mit sikerült elérned az évek alatt, Hyukie. Sikeres üzlet, rengeteg pénz, egy jóban-rosszban melletted álló barát, és egy szerető társ. Mondd csak, Hyuki, mióta vonzanak a farkak? Vagy már mellettem is ilyen elbaszott ízlésed volt? És mesélj, mennyire jó a kicsike? – Ahogy azzal a mocskos szájával SiWonra utalt, azt hittem nem remeghetek tőle jobban, de mikor DongHae létezéséről is kijelentette, hogy tudott, minden idegszálam megfeszült. Rettegtem, hogy a számomra legértékesebb emberekkel példálózott.  Innentől már nem volt visszaút, ha ismerte a gyenge pontjaimat, bármeddig képes volt eljutni, hogy nekem ártson vele.

- Mit akarsz tőlem, ShinDong? – Minden szót egyenként ejtettem ki, a lehető legnyugodtabb hangnemben. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy érezze, fogást talált rajtam. Az évek alatt azt hittem, semmi félnivalóm nem volt. De tévedtem, hatalmasat tévedtem. SiWon, bár mindig mellettem volt, soha nem gondoltam bele, hogy vele fog egyszer fenyegetni. Azonban belépett az életembe DongHae, vele együtt pedig egy olyan szerelem, amit más elképzelni se tudott magának. Kizártnak tartottam, hogy ezt a határtalan boldogságot bárki is tönkre tehetné. Napról-napra egyre inkább lankadt az éberségem, amiért úgy éreztem, most fogom megfizetni az árát. Legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy valaha ilyen szinten fogok rettegni attól, hogy elveszíthetem a szerelmemet. De ennek most eljött az ideje. ShinDong hangos kacaja törte szilánkosra azt az elképzelt, harmonikus világot, amit a DongHae iránt érzett szerelmem hozott létre.

Ahogy bontottam a vonalat, úgy vágtam a padlóra a telefonomat. Forrt bennem a düh, és a bosszúvágy. DongHae lassan közelítve felém, nyúlt remegő ujjaim után, amiket azonnal meg is szorított. Ahogy a szemeibe néztem, egyszerre fogott el a rettegés, hogy elveszíthetem, de azok a ragyogó, mélybarna íriszei adtak nekem ezzel egy időben határtalan erőt ahhoz, hogy meg tudjam védeni. Mert nélküle én se léteztem volna.

- Mit mondott? – Kérdezte SiWon, aggodalommal átszőtt kíváncsisággal.

- Tud rólatok, DongHae, rólad különösen sokat. – Húztam egy lépéssel közelebb szerelmemet. – Veletek akar sakkban tartani. – SiWon számított erre, így az ő reakciója nem lepett meg. Azonban párom eddig aggódó arckifejezésébe, a félelem alattomosan vette át, egyre inkább a dominanciát. – Találkozni akar velem.

- Nem! – Most először szólalt meg DongHae, amitől automatikusan belém fojtotta a szót. – Nem mész sehova! – Most rajta volt a sor, hogy erősebben tartsa a kezemet. – Menjünk innen, ne találkozz vele! – Félelemtől átitatott íriszei mellett, könyörgő hangja is pokolian mardosta a mellkasomat. Ő volt az egyetlen oka annak, hogy meg akartam tenni, amit javasolt. Viszont emiatt kellett maradnom is, és találkoznom vele. – DongHae, nem élhetünk innentől rettegésben, hogy bármikor ránk találhat. Egy hét múlva beszéltem meg vele a találkozót. – A szavakat immár SiWonnak intéztem, aki szó nélkül tudta, mi a dolga. Bár meglepett a hirtelen felbukkanása, de éveim voltak arra, hogy felkészüljek rá. SiWon gondolkodás nélkül nyúlt a telefonjához, hogy intézkedhessen, mialatt én karajimba zártam, aggódó szerelmemet. Kezemmel haját simogattam, így próbálva kicsit megnyugtatni.

- Félek, HyukJae. Ha elvesz… - Ujjamat, ajkaira téve gátoltam meg, hogy ilyesmiről beszélhessen. El akartam űzni az összes kételyt, ami csak mardosta a lelkét.

- Először is, nem lesz semmi bajom. – Adtam arcára egy röpke puszit, majd folytattam monológom. – Másodszor, jobb lenne, ha nagyapádat idehoznánk. – Ajánlatomra kissé kíváncsian nézett rám, de akadékoskodás nélkül beleegyezett az ötletembe, ami után egy újabb puszival ajándékoztam meg. Éreztem, hogy megfeszült izmai egyre lazábbak, amitől én is nyugodtabb voltam.

- Szeretlek, HyukJae! A Világon mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Vallomása váratlanul ért, de egész lényemet felmelegítette. Ezért az érzésért akartam erős maradni, ezt akartam minden áron megvédeni.

Az idő versenylovakat megszégyenítő tempóban haladt. A percek órákká, az órák napokká váltak, miközben egyre inkább közeledett, az oly’ sok éve várt bosszúm napja. A rendőrség tudott ShinDong visszatéréséről, a saját biztonsági embereim mellett folyamatosan kint parkolt egy rendőrautó is a ház előtt, ezzel még inkább megnyugtatva páromat.

Egyikünk se ment be dolgozni, minden percet a nyomomban töltött, ami nem kicsit imponált. Habár ezt nem vallottam be neki, de ennyi pozitívum jól jött, hogy megjelent ShinDong. Minden reggel elzsibbadt karjaimra keltem, de ahogy szemeimmel DongHae alvó arcát megpillantottam, a kellemetlen, bizsergő érzés azonnal a háttérbe szorult. Szorosan öleltem, beszívva illatát, vagy éppen hajába csókolva, keltettem reggelente. Széles mosollyal üdvözölt, amitől máris jobban éreztem magam, elnyomva az idegeskedésemet. Elérkezett a nap, amitől titkon mindenki tartott, de nem mondtuk ki. Meg akartunk feledkezni róla egy rövid időre. A mai napot is úgy indítottuk, mint bármelyik másikat. Kézen fogva sétáltunk le a konyhába, hogy elfogyaszthassuk reggelinket, ahonnan finomabbnál finomabb illatok töltötték meg orrunkat. Belépve a helyiségbe, DongHae nagyapja sürgött-forgott a maga tempójában.

- Nagyapa, mit csinálsz? – Kérdezte szerelmem, ahogy az asztalra tett, már kisült süteményekre mutatott. – HyukJae nem… itt nem süthetsz, papa! – Ahogy rárivallt az értetlen öregemberre, nem tudtam fékezni magam. A szobát hangos nevetésem töltötte be, amire DongHae csak kérdőn nézett rám. Jól esett egy kicsit feloldódni.

- Ne is figyeljen DongHaera, uram, félrebeszél. – Majd hátulról átkarolva páromat, loptam a kellemesen meleg édességből egy falatot. – Egek, ez isteni! Uram, ha a mai napot túléljük, semmiképp nem engedem haza. – Hangosan felnevettem, azt remélve, velem együtt mosolyogják meg a viccemet, de ehelyett párom komor arckifejezéssel szegezte le a fejét, a padlót szuggerálva, míg az öregember egy köhintéssel hátrafordulva, tette be az újabb adag cukorbombát a sütőbe. Ahogy DongHae búskomor arcára néztem, már nekem se volt kedvem nevetni. Kézen fogva húztam ki a konyhából, és vonszoltam magam után a nappali felé, hogy kettesben lehessünk. Kezemmel közrefogva az arcát, nyomtam egy forró csókot ajkaira, majd karjaimmal ölelésembe zártam, hogy megnyugtathassam. – Ne félj, kicsim, nem lesz semmi baj. – Simítottam dús hajába. El akartam hinni, hogy minden rendben lesz, mert az lesz. Este ugyanúgy fogom a karjaimba zárni, akárcsak eddig, s forró ölelésekben, és csókokban elveszve, egybeforrva szeretjük majd egymást, ameddig csak lehetséges.

DongHae

Habár HyukJae mindent elmesélt ShinDongról, mégis inkább szerelmem ideges tekintete aggasztott. Kezét szorosan összefűzve az enyémmel, ültünk az autóban, úton hazafelé. Hyuk szerint a ház volt a legbiztonságosabb hely jelenleg, így némiképp megnyugodtam, hogy ott nem eshet bántódásunk.

- Mit mondott neked? – Borzasztóan fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de láttam párom szemeiben az aggodalmat megcsillanni. Ujjaimmal kézfejét simítva hallgattam HyukJae válaszát.

- Találkozni akar velem. De többet nem hagytam, hogy beszéljen. – Ezt abból a rövid beszélgetésből, míg a telefon a föléhez volt tartva, leszűrtem. Nem igen tarthattak bizalmas eszmecserét, ennyi idő alatt. - A fenébe, ez most rohadt váratlanul ért. – Idegesen simított végig szabad kezével haján, majd ahogy az autó leparkolt a ház előtt, úgy húzott maga után befele.

Követve HyukJaet, egyenesen a szobájába siettünk, ahol lekapva egy vastag iratkupacot, kezdett bele a tanulmányozásába. Nem szolt, én pedig nem kérdeztem, míg néma csendben futotta át a sorokat, azonban pár percnyi keresgélés után az a több száz papírlap egyszerre vágódott a padlóhoz, kuszán szétterülve. Időközben SiWon is mellém állva, figyelte velem együtt, ahogy párom nyakkendőjétől is megszabadulva, próbált csökkenteni vérmérsékletén. A szobát ellepő, feszült némaságot HyukJae telefonjának hangja törte meg, amit rövid hezitálás, és egy mély levegő után emelt csak a füléhez.

- Mit akarsz? – Hangjából csak úgy sütött a gyűlölet, tudtam jól, ő kereste. SiWonnal minden koncentrációs képességünkkel a telefonból kiszűrődő hangra összpontosítottunk, hogy kihallhassunk valamit, de mindhiába. Egyedül szerelmem arckifejezéséből sejtettem, hogy szörnyű dolgokat mondhatott. - Mit akarsz tőlem, ShinDong? – Ahogy a szavakat egyenként, gyűlölettel a hangjában ejtette ki, bennem is megfagyott a vér. Halkan hallottam a készülékből kiszűrődő kacajt, majd HyukJae földhöz vágta a telefont, a papírhalmaz közé. Lassan sétáltam oda páromhoz, hogy ujjait megfogva nyugtatgathassam. Szemeink egymásba forrtak, láttam rajta, hogy félt, de mellette elszántság is felcsillant azokban a mélybarna íriszeiben.

- Mit mondott? – szólalt meg SiWon, közvetlenül mögöttem állva.

- Tud rólatok, DongHae, rólad különösen sokat. Veletek akar sakkban tartani. – Egy lépéssel közelebb kerültem páromhoz, de gondolataimat immár egyre inkább ellepték a negatív érzések. Sorra rohamoztak meg a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek. – Találkozni akar velem.

- Nem! – Vágtam azonnal párom szavába. – Nem mész sehova! – Erősen szorítottam a kezét, ezzel is maradásra kényszerítve. - Menjünk innen, ne találkozz vele! - Rettegtem, hogy esetleg elveszíthetem. Nem. Ennek még a gondolata is, tőr volt a mellkasomba.

- DongHae, nem élhetünk innentől rettegésben, hogy bármikor ránk találhat. Egy hét múlva beszéltem meg vele a találkozót. – Szemeivel immár SiWonra meredt, úgy közölte vele, hogy már csak hét nap volt a találkáig. Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de fejemben csakis hasonló gondolatok cikáztak, mire kedvesem, szorosan ölelő karjai zártak közre. A hajamat simítva próbált nyugtatni, de semmi esélye nem volt rá.

- Félek, HyukJae. Ha elvesz… - Ujját az ajkamra téve akadályozott meg abban, hogy befejezhessem mondandómat.

- Először is, nem lesz semmi bajom. – Nyomott egy röpke puszit arcomra, ígérete zálogaként. - Másodszor, jobb lenne, ha nagyapádat idehoznánk. – Bár kissé meglepett az ötletével, de nem láttam akadályát, ráadásul nem akartam, hogy baja essen. Ahogy bólintottam, úgy kaptam még egy lehelet finom csókot, az előző helyére. Gyengéd érintései egyre nyugodtabbá tettek, amitől ő se volt már annyira feszült.

 - Szeretlek, HyukJae! A Világon mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Ki akartam mondani, hogy tudja. A héten még rengetegszer terveztem bevallani neki az érzéseimet, tudatni akartam, holott tisztában volt vele, de mégis kevésnek éreztem.

A hét minden napját mellette töltöttem. Egy szóval se ellenkezett, sokkal inkább imponált neki, hogy mindenhova követtem. Egymást csókolva, és ölelve aludtunk el, majd reggelente a gyengéd érintéseire ébredtem. Ezt a reggelt éltem meg talán életemben a legrosszabbnak. Gyomrom már kora reggel görcsbe rándult, ahogy szerelmem álmos íriszeibe pillantottam. Nem mondtam ki, még véletlenül se akartam rágondolni, de legbelül a félelem mardosta a lelkemet. Kéz a kézben sétáltunk le a konyhába, hogy megreggelizhessünk, azonban nagyapa, teljesen megfeledkezve arról, hol is volt, vette ki, az épp kisült édességet a sütőből. Egyből elfogott az emlékek hada, hogy HyukJae még a sütés gondolatát is gyűlöli.

- Nagyapa, mit csinálsz? – Kérdeztem tőle, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna, majd a szemünk előtt illatozó sütire mutattam. - HyukJae nem… itt nem süthetsz, papa! – A konyhát azonban hangos nevetés töltötte be, mire a hang irányába fordítottam a fejem.

- Ne is figyeljen DongHaera, uram, félrebeszél. – Értetlenül néztem szerelmem reakcióját, aki hátulról átölelve, vett magához egy falat süteményt. – Egek, ez isteni! Uram, ha a mai napot túléljük, semmiképp nem engedem haza. – Habár kijelentése után ismét nevetésben tört ki, nekem minden egyes szava tüske volt a szívembe. Ezzel nem akartam viccelődni, gondolni se mertem arra, mi lenne velem, ha nem jönne vissza. 

Nagyapa egy köhintéssel jelezte, talán kicsit túllőtt a párom a célon, amire rögtön reagálva, ragadta meg a kezemet, és húzott ki a nappaliba.

Kezét elkapva az enyémről, fogta két oldalról közre az arcomat, majd hosszan, szenvedélyesen kapott ajkaim után. Éreztem a határtalan vágyat, a féltést, és a tiszta szerelmét ebben a csókban. - Ne félj, kicsim, nem lesz semmi baj. – szavai és óvó ölelése a csókunk után, visszaadták azt a halvány reményt, ami ezen a héten oly’ sokszor akart elhagyni engem. Igaza volt, nem lesz, nem lehet semmi baj, hisz’ sokan voltak ellene, ő pedig egyedül volt, segítség nélkül.

- Minden készen áll? – Kérdezte szerelmem már az ajtó előtt SiWontól, aki leplezte ugyan idegességét, mégis láttam rajta, hogy nyugtalan.

- A rendőrség napokkal ezelőtt a helyszínen rejtőzködik már. Habár bedrótozva nem leszel, a mellény mindenkép rajtad lesz, ezért nem kell tartanod semmitől.

- Mellény? Milyen mellény? – Fejem SiWon és HyukJae között cikázott, hol jobbra, hol balra. – Ugye nem az, amire gondolok. – Párom és barátom szótlansága bizonyította, hogy itt bizony a legrosszabbra is fel kellett készülni. A fejem zsongott, a gyomrom vadul liftezett az idegességtől. – Veled megyek! – Jelentettem ki, amit HyukJae előbb döbbenten, majd ellenkezve fogadott.

- Szó se lehet róla! Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad! – Szigorú tekintettel nézett rám, de nem hatott meg az, hogy nem egyezett bele. Döntésem mellett határozottan kiálltam, nem engedtem egyedül elmenni.

- Én pedig nem hagyom, hogy egyedül odamenj! – Csendben néztünk egymás szemébe, gondolatban csatázva a másikkal. HyukJae az idő szűke miatt kénytelen volt beadni a derekát, kissé megkönnyebbülve követtem a fekete furgonba, amit egy levegővételnyire se hagyhattam el, innentől kezdve.

Nem telt bele egy fél órába se, mire az autó, a megbeszélt helyszínhez ért. Ez idő alatt, legalább százszor átgondoltam, a fejemben végigpörgő megannyi jelenetet, amit ez az eset eredményezhetett. A legrosszabbakat még a gondolataim pereméről is igyekeztem kiűzni. Kezeimet remegve tartottam a térdeimen, mikor HyukJae forró, óvó ujjai simították meg a kézfejemet.

- Megérkeztünk. – Súgta oda nekem, amitől az eddigieknél is magasabbra szökött a vérnyomásom. – Maradj az autóban! – Szólt óvó tekintettel, majd ahogy mindennel elkészült, adott egy csókot a homlokomra. Gyengéd érintése nyomán égett a bőröm.

Fogalmam se volt arról, mennyi ideje ülhettem az autóban, egyedül, a gondolataim társaságában. Lábaim szüntelenül püfölték a jármű alját. Bár megígértem HyukJaenek, hogy nem szállok ki a biztonságot nyújtó kocsiból, de egyszerűen nem bírtam egy helyben maradni. Szigorúan az autó takarásában álltam, hogy friss levegővel tölthessem meg a tüdőm. A helyszín, amit választottak viszonylag csendes volt, bárhonnan érkezett is ShinDong, könnyen észre lehetett venni. A hatalmas, régen raktárként funkcionáló épület, ijesztően tornyosult felettem. Fogalmam se volt arról, hogy merre lehettek e pillanatban, hiába próbáltam fülelni. Bár HyukJae a múltkor azt mondta, addig jó, míg csendben voltak, így a némaságot jó jelnek tekintettem.

Nem akartam sokáig kint állni, HyukJae haragját elkerülve, nyúltam a kilincshez, mikor egy szokatlanul kemény, és hideg valami nyomódott a fejemhez. Az ismeretlen érzésre, és a hangra, ami mögülem szólt, egész testem jéggé dermedt.

HyukJae

Fojtogató feszültség kerítette be azt az elhagyatott raktárt, amiben a találkozót beszéltem meg ShinDonggal. Egyedül álltam a semmi közepén, mégsem éreztem csontig hatoló félelmet. Tudtam jól, hogy körül van véve az épület, és nagy kárt bennem se tudott tenni, a mellénynek köszönhetően. Azonban aggodalmam egy szikrányit se csökkent. A tudat, hogy DongHae egy ilyen veszélyes helyen tartózkodott, az őrületbe kergetett. Természetesen bíztam abban, hogy a kocsiban ült, biztonságban, de valami akkor se hagyott nyugodni. Percek teltek el némaságban, minden neszre ugrottam, felkészülve a találkozásra, de ShinDongnak se híre, se hamva nem volt. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy bőven túlléptük már a megbeszélt időpontot, így tartottam attól, hogy esetleg gyanút fogott. Ennek az esélye pedig romba dönthette a lehetőségét annak, hogy elfoghassuk. Kezemmel már éppen jeleztem volna a megbeszélt kézjellel, hogy fújjuk le az akciót, mikor telefonom rezgéssel jelezte, valaki keresett. A kijelző DongHae nevét mutatta, én pedig elképzelni se tudtam, miért kereshetett. Talán már ő is kezdett beleunni a várakozásba, és aggódhatott is miattam, mert nem adtam hírt magamról.

- Nem jött el…

- Ejnye, Hyukie – a hangra, ami beleszólt a telefonba testem ledermedt, és bár arcomat nem láthattam biztos voltam abban, hogy halálsápadt ábrázattal meredhettem előre -, hát így kell magára hagyni a kedvesedet? – Ahogy a szavakat köpte, egy percig se gondolkodtam. Mindennemű riasztást mellőzve, iramodtam meg az autó irányába, oda, ahol az én naiv gondolatom szerint, DongHae biztonságban kellett volna, hogy legyen. Mindeközben a telefont folyamatosan a fülem mellett tartottam, és követeltem ShinDongtól, hogy beszélhessek a párommal.

- Ha egy haja szála is meggörbül, ShinDong, esküszöm, kibelezlek! – Fenyegetésemre hangosan felkacagott, amit immár nem csak a vonalon keresztül hallottam. Életemben nem rohantam még olyan gyorsan, mint most, hogy minél hamarabb odaérhessek, ahol a szerelmem minden bizonnyal kétségbeesve, rettegve a félelemtől, várja az érkezésemet.

Ahogy befordultam az épület sarkánál, az autó mellett, egyhelyben álldogáló páromat pillantottam meg először. Szemeiből szakadatlanul folytak a könnyek, azonban egy hang se jött ki a torkán. Amint tekintetünk találkozott, láttam rajta, hogy teste megfeszült. Istenem, soha nem bocsájtom meg magamnak, ha baja esik.

- DongHae! – Kiáltottam oda, miközben egyenesen felé kezdtem rohanni.

- NE! Ne gyere ide! – Üvöltött vissza, én pedig abban a pillanatban engedelmeskedtem neki. Csak most vettem észre, hogy mögötte ott állt ShinDong, alattomosan, magát védve egy ártatlannal, kinek fejére pisztolyt szegezve, félemlített meg.

- Engedd el őt, ShinDong! Kérlek, ő nem ártott neked semmivel! – Hangom egyre inkább kétségbeesettebb és reményvesztettebb lett, ahogy folyamatosan a rettegő szerelmemre pillantottam. – Kérlek, megteszek… - csuklott el a hangom az aggodalomtól -, megteszek bármit, amit kérsz. – Időközben a segítségemre siető összes rendőr körbeállt hármunkat, amitől ShinDong az eddigieknél is fenyegetőbben szegezte a fegyvert DongHae tarkójához. – Állj! – Rivalltam rá a felmentő seregre. – Mindenki tegye le a fegyvert! – Parancsomra először senki nem mozdult azonban, mikor hangom kissé erélyesebben szólt, már mindenki tette a dolgát.

- Helyes, Hyukie, látom, tudod a dolgod, kérés nélkül is. Most pedig áruld el, mennyit ér neked ez a szemrevaló szépfiú? – Ahogy ajkával köpte a szavakat, úgy simította végig a pisztoly csövével remegő kedvesem arcélét.

- Ne érj hozzá, te szemét! – Üvöltöttem, majd egy lépéssel közelítve felé, ismét a fejéhez nyomta a gyilkos gépezetet, amitől azonnal megtántorodtam.

- Na-na, lassan a testtel, barátocskám! Úgy látom, ez a kis kerek segg jó sokat érhet neked. Először is, utald át erre a számlára a vagyonod utolsó centjét is. – A telefonom két rezgéssel jelezte, hogy sms-em érkezett. Fél szemmel pillantottam rá az üzenetre, mikor megláttam a számokból álló üzenetet. Gondolkodás nélkül intézkedtem. Számomra a pénz csak múló érték, akit jelenleg a markai között szorongatott, a Világ összes kincsénél fontosabb volt számomra. Amilyen hamar csak tudtam, intéztem a vagyonom átírását az ő nevére, minden másodperc számított.

- Kész vagyok, most pedig ereszd el! – ShinDong egy gyors ellenőrzést követően hangos nevetéssel pecsételte meg a mocskos üzletét, de a fegyver hideg, vészjósló nyílása még mindig DongHae fejére volt irányítva.

- Látod, látod, mindig is tudtam. Te voltál a legjobb emberem, és még most, évekkel később is veled húzom a legnagyobb hasznot. Most pedig, küldd haza az összes zsernyák haverodat! – Szó nélkül, pusztán aggódó tekintettel kérleltem az embereimet, s köztük az összes rendőrt, hogy tegyék, amit mondott. Nem érdekelt az, hogy lenyúlta a pénzemet, csak végre valahára a karjaimban akartam tudni a félelemtől megnémult szerelmemet. Vonakodva, de lassan az összes körülöttünk álló fegyveres eltűnt a helyszínről. Ahogy az utolsó ember is befordult a sarkon, úgy indultam meg egyenesen ellenségem felé, minden lépéssel egyre közelebb kerülve remegő kedvesemhez. DongHaet hátulról, a fegyver végével megbökve indította útjára. Remegő lábait lassan helyezte egymás után, folyamatosan engem vizslatva. Alig volt köztünk pusztán már csak pár méter, de nekem még ez is végtelen hosszúnak tűnt.

- S… sajnálom! – Könnyes szemekkel esdekelt a bocsánatomért. Egy pillanatra se őrá haragudtam. Magamat átkoztam, gyűlöltem, hogy ekkora veszélybe sodortam. Ha bármi történt volna vele, azt biztosan nem éltem volna túl. Az elvesztése, az a mérhetetlen fájdalom, amit a hiánya okozott volna, biztosan felemésztett volna.

- Ne – ráztam meg fejemet -, te nem tehetsz semmiről. – Suttogtam a feszült csendbe, miközben karjaimat előrenyújtva hívtam, már éppen majdnem megérintve reszketeg ujjait, mikor fülemet közvetlenül egymás után, két, éles, robbanó hang csapta meg. Elszámítottam magam. A tudat, hogy milliméterekre volt a biztonságtól szerelmem, teljesen elvette a józan eszemet, ami folyamatosan ShinDongra koncentrált. Abban a pillanatban két test hullott a földre, és velük együtt egy féltő, szerető szív tört újra, darabokra össze.

A karjaim között összecsukló szerelmemet szorongatva, lett úrrá rajtam a pánik. Remegtek a végtagjaim, ahogy a földön letérdelve, húztam az ölembe, a most már fájdalomtól remegő páromat. Kezemet ellepte a forró, éltető vére, a levegőt egyre zabolátlanabbul kapkodtam, ahogy szóra akartam nyitni ajkaimat.

- Donh… Donghae – Remegtem, egész testemben, a sós cseppek szakadatlanul folytak a szemeimből, elhomályosítva ezzel látásomat -, DongHae, n… nézz rám! – Kérleltem, miközben ujjaimmal, felém fordítottam, falfehér arát. Sápadtan, erőtlenül nézett a szemeimbe. Halántékán lassan csordogáló könnycseppjei elvesztek sötét hajzuhatagában. Kezemmel az övét szorítva, néztünk egymásra. Nem akartam elengedni, nélküle nem akartam élni.

- Hi… hideg vvv… van. – Erőtlenül, fájdalmaival küszködve nyitotta szóra remegő ajkait, majd enyhítve a hidegrázásán, karjaimmal szorosabban tartottam, életem értelmét. – Sz… szer – nyelt egy nagyot, ahogy a fájdalom belényilallt -, szeretlek.

- Ne, nehogy elkezdj elbúcsúzni! – Amennyire csak össze tudtam szedni maradék lélekjelenlétemet, úgy parancsoltam rá kedvesemre. Nem hagyhatott itt! Így nem!

- Álm.. álmos vva… vagyok. – Amint halvány rózsaszín ajkait elhagyták a szavak, szemei lassan lecsukódtak, eddig gyengéden szorító ujjai pedig, egyszerre hullottak le az ölébe erőtlenül. Abban a végtelennek tűnő másodpercben pedig, én is vele együtt haltam.