Elfojtott boldogság - Tizenötödik fejezet 16+ (VÉGE)

Elfojtott boldogság

HyukJae

Elgémberedett végtagjaim szinte üvöltöttek a fájdalomtól, ahogy leesve a kanapéról, kapartam össze magamat a földről. A telefonom kitartóan zümmögött az ágy melletti szekrényen, amit felettébb nem szívleltem, tekintve, hogy tegnap – vagyis ma – már megint nehezen jött álom a szememre.

- Halló? – Szóltam bele, fáradt, rekedtes hangommal a készülékbe, miközben vékony ujjaimat, kócos, csapzott tincseimbe vezettem, hogy kiseperjem azokat a szememből.

- Hyuk, mégis hol a fenében vagy? – Rivallt rám SiWon a vonal másik végéből. A hangerő számomra túl hangos volt, tekintve, hogy minden nemű emberi kapcsolatot mellőztem az utóbbi napokban, természetesen a barátom kivétel volt, de még így se szoktam meg erőteljes orgánumát.

- Hol lennék? – Kérdeztem vissza, minta nem lenne egyértelmű. – Hol kéne lennem? – Ostromoltam tovább, idegesen fújtató barátomat. Nyúzott hangom és nemtörődöm énem pedig már csak hab volt azon a képzeletbeli tortán.

- A temetésen, mégis hol? Nem érdekel, milyen állapotban vagy, neked most itt lenne a helyed, elbúcsúzni és útjára engedni a szerettedet! – Ahogy nem túl udvarias hangnemben kioktatott, úgy csapta rám a telefont, meg se hallgatva az ellenérveimet, miszerint, miért nem akartam megjelenni a végső búcsúján. Halkan tettem vissza a helyére a készüléket, majd lassan az ablakhoz sétálva, tártam szét a selyemfüggönyöket, hogy a kellemes, januári napsugár fénnyel töltse be a szobát.

- Menj el! – Ahogy a hang megszólalt mögöttem, abban a pillanatban siettem a tulajdonosa közelébe. Erőtlen kezét felemelve, zártam ujjaim közé az övéit, majd szabad kezemmel haját simítva üdvözöltem, reményekkel teli mosollyal. – Szia! – Köszönt rögtön, miután az ő ajka is mosolyra görbült.

- Szia! – Halkan búgtam üdvözlésemet, miközben kezét el nem eresztve, ültem le mellé egy kisszékre. – Felkeltettelek, ne haragudj! – Kérleltem, majd fejemet lesütve kémleltem a padló cirka mintáját.

- Hé! Már egy ideje fent voltam. Téged néztelek, ahogy alszol, amíg a telefon el nem kezdett csörögni. – Mély sóhaj hagyta el az ajkait, mielőtt újra szóra nyitotta volna őket. - HyukJae, menj el a temetésére, hiszen az apád volt! – Ahogy szerelmem kissé erőtlen, de mégis dorgáló tekintettel meredt rám, egyszerre fogott el a végtelen megkönnyebbülés, hála és boldogság, hogy annyi megpróbáltatáson át, én mégis itt tarthattam a karjaimban.

Két hete annak, hogy életem legborzalmasabb napját átéltem. Néha még most is felriadtam álmomból, mikor befurakodott emlékeim közé annak a borzalmas napnak a rémképe. ShinDongot - ahogy lelőtte DongHaet - egy, az utolsó pillanatban visszafordult rendőr tette ártalmatlanná, majd vitette el, tőlünk minél messzebbre. Azóta az elsőfokú tárgyalása már lement, én pedig, hála SiWon közbenjárásának, nyugodtan dőlhettem hátra, tudva azt, hogy soha többet nem árthatott nekünk. DongHae, ahogy a karjaim közt elvesztette az eszméletét, még napokig feküdt öntudatlan állapotban. A korházban órákig küzdöttek érte a műtőasztalon, miközben én sokkos állapotban kuporodtam a folyosón, az életéért imádkozva. SiWon minden pillanatban mellettem volt. Nélküle biztosan összeomlottam volna. Érte, és az életben maradásért küzdő szerelmemért maradtam egyedül erős szellemileg, már amennyire a helyzet megengedte. Mikor az orvos jó hírekkel, biztató szavakkal elhagyta a műtőt, a mellkasomra telepedett többmázsás súly, egy szempillantás alatt vált habkönnyű reménnyé. Akkor este egy szemhunyásnyit nem aludtam. Bár az orvosok tájékoztattak arról, miszerint több napba is kerülhetett az ébredése, én mégis vártam a percet, mikor ragyogó gesztenyebarna íriszeit újra az enyémekbe fúrja. A percekből napok lettek, én pedig minden adandó alkalmat kihasználtam, hogy az orvost faggassam, miszerint, miért nem ébredt még fel DongHae.

Hűvös januári nap volt, mikor mozdulatlan kedvesem mellett ülve meséltem neki, mindarról, amit vele együtt akartam megélni. Bíztam benne, hogy hallotta a szavaimat, és minél impozánsabb ötletekkel álltam elő, annál hamarabb vártam, hogy felébredjen. Képzeletben aranyparton sétáltunk, miközben a sós tengervíz nyaldosta a lábainkat. Egymás kezét szorosan fogva róttuk a végtelent, s mellettünk a Naplemente arany barnává festette a gyémántmezőt. Minden ilyen képzelgésem közben, szorosan fogtam kezeim között az övét, tudatva vele, mellette voltam.

- Megígéred? – Ahogy belemerültem a mesélésbe, első pillanatban fel se tudtam fogni, hogy amit hallottam, valóság volt-e. Kissé félve attól, hogy újra a képzeletem játszott velem, fordultam szerelmem irányába, aki bár, mélyeket pislogva, de felébredt álmából. Két ragyogó tükre soha nem volt még ennyire gyönyörű, mint akkor, ahogy rám nézett. Szemeimet marták a könnyeim, remegő kezemmel arcát simítottam. – Ugye elviszel engem oda? – Kérdését elsőre nem fogtam fel, mire értette, de belegondolva hosszas mesélésembe, rögtön kitisztult a kép. Egy határozott bólintással, és arcomon elterülő, széles mosollyal bújtam kedvesen arcához, hogy gyengéden csókolva, újra érezzem a szikrát, amit csak ő volt képes lángra lobbantani.

- Köszönöm! – Ez volt az egyetlen szó, amit még képes voltam kiejteni a számon, majd az addig féken tartott érzelmeim, teljesen eluralkodtak rajtam. Térdre rogyva, kedvesem karját továbbra is szorongatva, fakadtam sírva, kieresztve a napokig bennem őrlődő kétséget és aggodalmat. A megkönnyebbülés, elemi erővel tört ki belőlem, szakadatlanul hálát adva az újabb esélyért, amit kaptam, hogy vele lehessek.

- Tényleg menj el a temetésre! Megleszek arra a kis időre, egyedül is. – Ujjaival az enyémeket birizgálta, miközben egy percre se szakította meg a szemkontaktust. Annyira megnyugtató volt ránézni, elveszni a gyönyörű mosolyában, miközben bársonyos hangja simogatott.

- Nem bánom – adtam be a derekamat -, de amint lehet, sietek vissza. – Majd felé hajolva nyomtam egy gyengéd csókot a homlokára, búcsúzáskép.

DongHae

Ahogy a golyó átszakította a testemet, egyszerre minden megállt körülöttem, egy pillanatra. HyukJae döbbent, könnyes szemekkel nézett rám, miközben egyre nehezebbnek éreztem a testemet. A lábaim pillanatok alatt adták fel a harcot, hogy tovább tartsák testemet, azonban a kemény, hideg beton helyett, szerelmem féltő karjai közé zuhantam. Rettegtem, hogy mi fog történni velem, azonban a félelem és fájdalom mellett, a megkönnyebbülés is együtt hömpölygött megsebzett lelkemben. Szerencsére egy karcolás se érte, amitől, bár fájdalmakkal küzdve, de boldogan feküdtem kedvesem remegő karjaiban. Egyre nehezebbnek éretem a testemet, szemhéjam, mintha húzták volna lefele, ragadt egyre többször, és hosszabb időre le.

- Donh… DongHae – Szerelmem sírástól elvékonyodott hangján szólított, amit csak távolról hallottam csupán. - DongHae, n… nézz rám! – Nem bírtam mozdulni, testem mindent porcikája ellenem dolgozott, hiába erőlködtem, hogy ránézhessek talán utoljára, életem legfontosabb személyére. Ujjai meleg érintése, megváltás volt hideg bőrömnek, ahogy felé fordítva érte el, hogy belenézhessek könnyáztatta íriszeibe. Istenem, mennyi fájdalom, és mind az én hibám. Mindenemet odaadnám azért, hogy ne kelljen ezt a fájdalmat látnom rajta. Bárcsak soha nem szeretett volna belém, hogy titkon csak én sóvárogtam volna utána, így a búcsú se mardosná úgy a szívünket. Szemeimet szüntelenül hagyták el a könnyeim, ahogy egyre inkább éreztem, a sötétséget eluralkodni felettem. Egyetlen érintése, erőtlenül, mégis elemi erővel szorító ujjai voltak, az utolsó kapaszkodóm. Minden másodpercnél egyre nehezebben küzdöttem azért, hogy eszméletemnél maradhassak.

- Hi… hideg vvv… van. – A szám kiszáradt, akár a sivatag, alig bírtam a nyelvemet pörgetni, hogy megszólalhassak. Rettenetesen fáztam, amit szerelmem forró ölelésével próbált enyhíteni. - Sz… szer – nem bírtam kimondani, a fájdalom élesen hasított testem minden pontjába, pedig ha mást nem, azt akartam, hogy ezt az egy szót még utoljára hallja tőlem. Oly’ sokszor akartam még kimondani, életünk hátralévő részében, minden nap, minden percében -, szeretlek

- Ne, nehogy elkezdj elbúcsúzni! – Határozott, parancsoló hangján tiltotta meg tőlem azt, amit mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen.

- Álm.. álmos vva… vagyok. – Abban a pillanatban sötétült, és némult el körülöttem minden. Nem éreztem fájdalmat, elkerült a bánat és a félelem. Egyedül a csend és a feketeség ölelte körbe megfáradt lelkemet.

A lenyugvó Nap lágyan cirógatta csupasz karomat, miközben kéz a kézben sétáltam szerelmemmel. A tenger kellemes, hűvös érintése tökéletes kontrasztot nyújtott a meleg nyári napon. Gondtalanul és szerelmesen lépkedtünk, miközben, mintha valaki fentről figyelt volna minket, mesélte, amit éppen átéltünk. Furcsán ismerősnek tűnő hangja az idegennek egyre hangosabban szólt, majd hirtelen HyukJae, és az egész meghitt táj körülöttem megszűnt létezni. Viszont én mégsem aggódtam. Szerelmem halk hangja mellettem, a legnagyobb biztonságot nyújtotta számomra. Hát ő mesélte mindazt, amit nemrég még álmaimban átéltünk. Nekem duruzsolt, miközben egyre élénkebben éreztem, hogy kezével az enyémet simogatja.

- Megígéred? – Szedtem össze minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni. Első próbálkozásra egy halk sóhajra futotta, azonban másodjára már sikerült hangot kiadnom ajkaim közül. Szerelmem óvatosan, talán attól félve, hogy csak képzelődött fordult felém. Mikor aggódó íriszeivel rám nézett, egyszerre szárnyaltam a magasban és őrlődtem, hogy miattam volt ilyen az ábrázata. Teljesen elhagyva magát, haja kócosan, régen mosottan tapadt a fejére. Remegő ujjaival érintette az arcomat, mintha nem akarta volna elhinni, hogy kinyitottam a szememet. – Ugye elviszel engem oda? – Láttam rajta, hogy nem tudta hova tenni a kérdésem, de meg is értettem. Elvégre most ébredtem fel, ki tudja mennyi idő után, amit még mindig nem tudtam, hogyan, de a szívem csordultig telt hálával aziránt, aki megmentett. Amint kedvesem realizálta, mit kérdeztem, határozott bólintásba kezdett, majd rám villantva édes mosolyát, hajolt közelebb hozzám. Ajakival éppen csak érintette enyéimet, de nekem már ez is elegendő volt. Újra éreztem a gyomromban életre kelt pillangókat, a forró tüzet, ami bennem égett, szerelmes csókja után.

- Köszönöm! – Ahogy elvált tőlem, ez az egyetlen egy szó hagyta el száját, majd térdére rogyva, kezemet szorongatva fakadt ki. Hangos, szívszorító sírásától az én szemeim se maradtak szárazak. Kezemmel amennyire csak tudtam, a bennem lévő infúziótól, vállát szorítottam, hogy megnyugtathassam.

Két hete, hogy magamhoz tértem, de HyukJae egy percre se hagyta el a kortermemet. Szépen, apránként mesélte el, hogy mi is történt konkrétan velem, és hogy ShinDongtól többet az életben nem kellett már tartanom. Az orvosok szerint elképesztő nagy szerencsém volt a golyót illetően, na és persze az iszonyatosan nagy élni akarásom is közrejátszott abban, hogy én most itt fekhettem az élők soraiban. HyukJae emellé pedig semmivel sem fukarkodott. A korház legdrágább kortermét kérte számomra, hiába kértem, hogy felesleges a felhajtás. SiWon is sűrűn bejárt hozzám, viszont egy nap, nem a megszokott, életvidám jellemével tépte fel a szobám ajtaját. HyukJae apját holtan találták meg az otthonában. Szerelmemre aggódva pillantottam rá, ő azonban remekül leplezte fájdalmát. Mert tudtam, hogy megviselte a halálhíre. Éjszakánként gyakran hallottam, hogy felriadt álmából, legszívesebben odamentem volna, az ágyamtól nem messze elhelyezett kanapéhoz, hogy átölelhessem. Most is őt néztem, arca össze-össze húzódott a grimaszoktól, bármit is álmodhatott, nem lelt békére benne. A telefon rezgésére eszméltem fel, majd párom mocorgására, alvást színlelve vártam, hogy felébredjen.

- Halló? – Szólt bele fáradt hangján HyukJae a készülékbe. Fél szemmel néztem csak, ahogy hanyagul hátrasimítva tincseit, tartotta el a telefont a fülétől. Bárki is kereste, biztosan kiabált vele, máskülönben nem reagált volna így.

- Hol lennék? – Ekkor már sejtettem, ki faggatta a vonal túlsó végén. – Hol kéne lennem? – Siwon biztosan mérges volt rá, hogy még a mai napot se volt képes nélkülem elviselni. Ahogy kedvesem visszahelyezte a polcra a telefont, úgy sétált az ablak elé, hogy a napfény akadálytalanul tölthesse be a korterem zegzugát.

- Menj el! – Hangomra azonnal megfordult és gondolkodás nélkül ült le mellém a kisszékre, miközben kezünket egymásba kulcsolta, hajamat pedig lágyan simogatta. – Szia! – Mosolyogtam rá, üdvözlés képen. Minden napunk így telt. Szemeiben láttam a hálát megcsillanni, akárhányszor felkeltem. Ott volt minden ébredésemnél, mintha nem akarta volna elhinni, hogy tényleg magamhoz tértem.

- Szia! Felkeltettelek, ne haragudj! – Már maga a feltevés, hogy ezért haragudtam volna, is abszurd volt, de ahogy fejét leszegve a padlót szuggerálta, már nem hagyhattam szó nélkül.

- Hé! Már egy ideje fent voltam. Téged néztelek, ahogy alszol, amíg a telefon el nem kezdett csörögni. – Ahogy megkönnyebbült arcára néztem, láttam meg mennyire ki volt merülve. – HyukJae, menj el a temetésére, hiszen az apád volt! – Sóhajtottam, miközben szerelmem megszorította a kezemet. - Tényleg menj el a temetésre! Megleszek arra a kis időre, egyedül is. – Nem néztünk félre, csakis egymás szemében elveszve, meredtünk egymásra.

- Nem bánom, de amint lehet, sietek vissza. – Tett eleget végül kérésemre, majd felém hajolva nyomott egy röpke csókot a homlokomra.

Most először voltam egyedül huzamosabb ideig, mióta magamhoz tértem. Magányomban volt időm átgondolni mindent, ami eddig történt velem. Akármennyire volt ijesztő annak a gondolata, hogy majdnem meghaltam, én mégse bántam meg semmit, ami kettőnk között történt HyukJaevel. Halk kopogás szakított ki a gondolataim bugyrából, majd egy kedves női hang kért bebocsájtást. Az orvosom, minden nap egyre biztatóbb szavakkal illetett, amit a mai emelt igazán a legmagasabb szintre. Az eredményeim napról-napra jobbak voltak, így ha minden jól ment, akár már holnap délután elhagyhattam a kórház luxus, mégis fertőtlenítő szagú kórtermet. Örömömet nem tudtam, és nem is akartam palástolni. Végre kikerülhettem innen, haza, a biztonságos, meghitt otthonomba, a szerelmemmel. Alig vártam, hogy végre visszaérjen. Épp eleget gyötrődött kedvesem is, az apja halála pedig csak tetézte a problémákat. A hír, miszerint holnap este már gondok nélkül hajthatjuk álomra a fejünket, egymás karjai közt, biztosan felvidítja majd.

HyukJae

Már aznap este összepakoltam a táskájába, mikor fáradtan visszaérve a temetésről, a világ legboldogabb hírével fogadott.

- Hyuk kérlek, ráérünk összepakolni holnap is. – Bámult szerelmem az ágyról, törökülésben, miközben én, mint egy mérgezett egér, dobáltam a holmikat befele. Hihetetlen, hogy képes voltam a fél házat idehozatni, ezalatt a két hét alatt, de jelenleg az se érdekelt volna, ha valamit itt hagyunk. – Hé, gyere ide egy kicsit! – Nyújtotta felém karjait, mire én megtorpanva a lendületes rámolásból, indultam felé, hogy karjaimba zárhassam. Mélyen beszívtam az illatát, amiben még éreztem a korházi párnák émelyítő szagát, hiába mosott hajat kedvesem. Kellemesen meleg ölelésétől minden gondom elszállt, alig vártam, hogy végre kikerüljön innen és beválthassam ígéretemet.

A két hét alatt számtalan orvost és nővért ismerhettem meg, akiknek továbbra is végtelenül hálás voltam azért, hogy most kéz a kézben búcsúzhattam el tőlük, életem értelmével. Bár a lelkemre kötötték, hogy egy jó ideig még ne végezzen DongHae semmilyen fizikai munkát, ha rajtam múlik, a széltől is óvtam volna. Bár néha éreztem, hogy sok volt neki a féltésem, mikor egy zokniját sem hagytam, hogy ő maga vegyen fel a földről, miközben leejtette pakolás közben, mégsem érdekelt a véleménye. Még egyszer nem akartam átélni azt a borzalmat, amit az elvesztésének gondolata váltott ki belőlem.

- Megérkeztünk! – Engedtem el kedvesem ujjait, miután leparkoltam a ház elé. Kipattanva szaladtam az ajtót nyitni neki, amit nagy motyogva fogadott csak el, de hamar megbékélt, ahogy a lakás küszöbét átlépve, újra otthonos környezetben érezhette magát.

- Annyira jó újra itthon lenni! – Ahogy karjait széttárva szagolt bele az otthon által árasztott illatba, és sétált egyre beljebb, úgy követtem én is szerelmem minden egyes lépését. – Hyuk, nagyapa hol van? – Kérdezte tőlem, mikor észrevette, hogy egy lélek se fogadta hazatértét. Még, mikor felébredt, megnyugtattam, hogy hozzám költöztettem, aminek hála, minden reggel friss péksüteménnyel ajándékozott meg. Kezdetben gyakran jártam haza, váltó ruháért, és néhány elhanyagolhatatlan munka miatt, így volt időm beszélgetni az öreggel. Nagyszerű ember volt, akinek legalább annyira voltam hálás, mint bárki másnak, aki DongHaet azzá tette, aki volt. Az első pár beszélgetésem vele, borzasztó kínos volt számomra, tekintve, hogy minden az én kapzsiságom, és érzéketlenségem miatt alakult ki. De kit érdekelt, emiatt jelenleg a világ legboldogabb embere voltam, és ezt idővel nagypapi – igen, mostanában így hívtam – is belátta. Az esetet nem tudtam neki elsőre bevallani, azonban, mikor végre elé álltam, már DongHae is magánál volt, így némiképp pozitívabban indultam. Sokszor bevittem hozzá esténként, amíg csak lehetett beszéltek, éppen amiatt, neki is határtalan öröm volt, hogy végre hazaérhetett, imádott unokája.

- Elhurcolta SiWont, hogy bevásárolhasson. Mikor megtudta, hogy haza engednek, egyből azon agyalt, mivel fogadja az érkezésed. Én mondom, DongHae, elképesztő, mennyi energia van benne ennyi idősen. – Szavaimat megnevetve, indult meg az emeletre. A táskát felkapva követtem én is, majd benyitva a hálószobába, terült el a hatalmas ágyamon, vagyis ágyunkon. Imponált, hogy automatikusan ide vitték a lábai, amit csak egy fél-mosollyal az arcomon néztem végig.

- Ez annyira hiányzott már! – Alig érthetően suttogta a szavakat, lehunyt pillákkal, miközben én lassan közeledve felé, térdeltem a matracra.

- Nekem te hiányoztál, el nem tudod képzelni, mennyire! – Folytatásképp pedig óvatosan felé hajolva tapasztottam ajkaimat az övéire. Kezeit automatikusan kulcsolta a tarkómra, miközben én egyikkel a súlyomat tartottam, a másikkal pedig gyengéden cirógattam az oldalát. Ez idő alatt pedig ajkunk forrón olvadt össze, szusszanásnyi levegőt se hagyva a másiknak. Éreztem, hogy lángra kap bennem a vágy, hogy újra együtt lehettünk, aminek szerelmem se volt ellenére.

Ujjaimmal lassan kezdtem bele ingjének kigombolásába, miközben ő sem tétlenkedve simított végig, a textillel fedett mellkasomon. Térdét felhúzva érte el, hogy közelebb férkőzzek öléhez, majd már csupasz bőrét érintve ajkaimmal, csikartam ki édes sóhajokat kedvesem torkából. Ujjait összekulcsolva az enyémekkel, helyeztem feje felé, hogy jobban hozzáférhessek, nyelvem édes falatkáihoz. Kulcscsontját, nyakának érzékeny pontjait jártam be, amit egyre kevésbé bírt pusztán csak szuszogásokkal elviselni. Kezét még mindig feje felett tartottam, amit kezdetben enyhe ficergéssel fogadott, de hamar elfeledtettem vele csókjaimmal. Keménnyé duzzadt mellbimbóit ajkaimmal kényeztettem, amitől egyre élesebben szívta be a levegőt fogai között. Fejét kissé hátravetve, nyomta ki mellkasát, hogy folytatásra ösztönözzön. Azonban nem álltam meg itt. Lassan haladtam lefele, hol megnyalva, hol apró puszit hintve hasára, mikor ajkam végre a lövés okozta sebhez nem ért. Ott, abban a pillanatban megálltam, majd ahogy kedvesem is érzékelte határozatlanságomat, fejét a lepedőből felemelve nézett rám, már félig elködösült, ragyogó tükreivel. Szája szélén egy megnyugtató mosolyt véltem felfedezni, amitől az előbbi bánatom maradék szikráját is kiűzte belőlem. Óvatosan nyomtam egy gyengéd csókot az érzékeny, még sebes bőrfelületre, amit szerelmem csak halk sóhajjal díjazott. Visszakúszva kaptam ajkaiért, hogy nyelvemmel körbeölelve az övét, forrjunk össze újra. Elszakadva ujjai szorításától, kezdtem bele az engem még mindig fedő ingem kigombolásába. A hófehér textilt, mintha lángolna, kaptam le magamról és hajítottam a szoba valamelyik sarkába. Ahogy csupasz mellkasunk végre akadály nélkül egymást érintették, egyszerre kaptunk levegő után. Kezével karjaimat simítva csókolt most ő a fülem mögé. Tudta jól, hogy imádtam, ha ott érintett, így oldalra billentve a fejemet, adtam neki nagyobb teret, hogy kényeztethessen. Ez idő alatt pedig kezem nadrágja korcát simította, amit megérezve, nyomta feljebb csípőjét. Tettét kicsit hangosabb morgással illettem, tekintve, hogy nem éppen lankadt férfiasságom, akaratlanul is nekinyomódott az övéhez. Még így ruhán keresztül is éreztem lüktető vágyát, amitől – és persze kezem gondos simításától - ő se fogta vissza mély orgánumát. Elválva felsőtestének kényeztetésétől, ültem sarkaimra, hogy ujjaimmal nadrágjától is megszabadulhassak. Kissé megemelkedve segített abban, hogy lehúzhassam róla, majd kezemmel határozottan kapva lüktető nemességéhez, nyögött bele a szoba csendjébe.

- Hhyukh… HyukhJaehh, neh, neh kínozzh! – Szemeit szorosan összeszorítva, préselte ki sóhajok közt, ezt az egy mondatot, miközben kezével épp ellenkezőleg bíztatott, hogy gyorsítsak a tempón. Éppen csak egy aprócska szövet darab választott el nemességétől, de kedvesem már ettől az érzéstől a fellegekben járt. Ajkamat megnyalva a látványra, hajoltam hozzá közel, nyakát kínozva, mikor fülemben az ajtó jellegzetes kattanása jelezte, bejött valaki.

- Hyuk… Jae… - Nem tudtam eldönteni, mi volt kínosabb a jelenetben. Az, hogy barátom tányér nagyságú szemekkel meredt összegabalyodott valónkra vagy, hogy én továbbra is szerelmem ékén tartva kezemet, bámultam döbbent barátomra. A hirtelen felismeréstől kicsit erősebben megszorítva a pici – hazudtam, éppen méretes – DongHaet, szerelmem kéjes hangjától lett még kellemetlenebb az amúgy is borzasztó kínos szemezés. – Hát én biza, itt se vagyok! – Csapta be barátom az ajtót, és még hallottam, hogy gyors léptekkel távozott minél messzebb a hálószobánktól. DongHae arcára nézve, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne tévesszem össze egy túlérett paradicsommal, vagy bármilyen lángvörös étellel.

- Hát ez kellemetlen. – Legördülve, zavarában továbbra is döbbent szerelmemről, ültem fel, és szememmel az ingem után kezdtem kutatni. Ugyanis a hangulatnak ezzel sajnos lőttek. – Hé, minden rendben? – Kérdeztem páromat, aki még mindig nem szólalt meg. Fenn állt annak a veszélye, hogy levegőt is elfelejtett venni, így kezemmel kissé megbökve a vállát, nyugtáztam, szimplán csak a rendszer fagyott le neki.

- A francba!- Kiáltott fel, miközben én már az utolsó gombbal küszködtem, nem kicsit ijesztve meg ezzel.

- Jézus, Kicsim, a frászt hoztad rám! – Válaszoltam neki, de látszólag meg se hallotta. Továbbra is egy szál alsóban ficánkolva, ásta bele magát a takaró mélyébe. Édesen vicces látványt nyújtva ezáltal.

- HyukJae, SiWonnak mennie kell! Nem is, az szemétség lenne. Kérlek, költözzünk el! Én többet nem nézek a szemébe, ez iszonyatosan kínos volt. – Ahogy végre szóra nyitotta száját, úgy hagyták el a képtelenebbnél-képtelenebb ötletek. Nem tehettem róla, muszáj voltam megnevetni, ahogy már képzeletben a Világ másik végén vett lakást, távol SiWontól egy életre. – Neked ez vicces? – Kérdezte kissé felháborodva. – Hyuk, meglátta, látta ahogy… és aaaah még nyögtem is. Nem. Én innen ki nem mozdulok, amíg le nem lép itthonról! – Majd akaratosan visszadugta a fejét a takaró alá, mintha az bármi védelmet is nyújthatna. Továbbra is széles mosollyal az arcomon öleltem át, a takarókupacot, majd egy határozott rántással a földre száműztem szerelmem puha bunkerét. – Hé, add vissza! Istenem, én még mindig… gyorsan, adj valami ruhát! – Kapkodva húzott magára egy bő pólót és nadrágot, amitől kissé már nyugodtabbnak érezte magát, de továbbra is a padlónak szentelte minden figyelmét.

- Na, Kicsim, lassan féltékeny leszek a szőnyegre, nézz rám, kérlek! – Kérleltem, miközben ujjammal az álla alá simítva, emeltem fel fejét, hogy ránézhessek. – Na így már jobb. Életem, ami történt megtörtént – nevettem fel, oldva a még mindig akaratos feszültséget -, nincs mit tenni. Habár arra készülj fel, hogy hónapokig fogja szívni ezzel nem csak az én, hanem a te véredet is, de gondolj csak bele. Beronthatott volna tíz perccel később is. – Ahogy fejében lejátszotta a jelenetet, miszerint ha percekkel később lépett volna be, mi már biztosan egybe forrva hajszoltuk volna a gyönyör édes hullámait, hirtelen még az előbbinél is vörösebb lett ábrázata. Kezdtem aggódni, hogy egészséges-e ennyiszer elvörösödni. – Na, Édesem, felejtsd el. Különben is, én nem egyszer rontottam már rá, hasonlóan kényes szituáció közben. – Éreztem, hogy ideges szorongása enyhült, miközben szavaimmal nyugtattam, így apró puszit nyomtam arcára, amitől kedves mosoly jelent meg az arcán.

- De én, akkor se mozdulok ki ma már innen!

- DongHae, Édesem, meddig várjak? – Az ajtóban toporogtam, már indulásra készen, kezemben egy bőrönddel, miközben párom még mindig a konyhában oktatta a nagyapját, mit hogyan, és miért csináljon, míg nem leszünk. – Az Ég szerelmére, menjünk már, lekéssük a gépet!

- Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet, és ígérd meg, hogy nem mész ki a kertbe egyedül! – Dorgálta még mindig, óvó féltéssel a hangjában nagypapit, szerelmem, majd karját határozottan megragadva, húztam ki a házból.

- Életem, csak pár napra megyünk el. Különben is nem a kőkorban élünk, annyit beszélsz vele, amennyit csak szeretnél. De persze csak mértékkel, innentől kezdve, egészen öt napig csak az enyém vagy! – Majd ajkáról, egy röpke csókkal lelopva a zavarodottságot, ültünk be a taxiba, ami egyenesen a reptérre vitt minket.

Soha életemben nem éreztem még ezt a fajta szabadságot és határtalan szeretetet, amit DongHae hozott el nekem. Életem legsötétebb időszakában azt hittem soha nem jut majd fény az életembe, de oly’ sok megpróbáltatás után, végre minden keserű emlékemet magam mögött hagyhattam.

Idegesen, álltam a tengerparton, miközben szerelmem fülig érő mosollyal gyönyörködött a Horizontban. A lenyugvó Nap, meghitt bíborvörös árnyalattal ölelte körbe az égboltot, csakúgy, mint mikor két hónapja DongHaenak meséltem a korházban. Minden varázslatos volt, ezt a pillanatot bármikor megállítottam volna, hogy a végtelenségig gyönyörködhessek életvidám szerelmemben. Na és persze, mert gyomrom még soha nem görcsölt ennyire az idegességtől. Tenyerem izzadt, szűnni nem akaró, heves szívdobogásom pedig csak tetézte a helyzetet. Mélyen nyúltam a zsebembe, hogy ujjaimmal megforgatva a kicsiny karikát bizonyosodjak meg arról, hogy most jött el az ideje. Nagyot nyelve szaporáztam meg a lépteimet, hogy beérjem kissé elkalandozott páromat, majd karjai után kapva, fordítottam magammal szembe. DongHae kíváncsi tekintettel vizslatott, éreztem, hogy feltűnt neki, nem voltam épp a higgadtság mintapéldánya.

- Hyuk… - szólalt meg, miután percekig némaságban szuggeráltam az aranyló homokot -, HyukJae? – Hajolt hirtelen le, egyenesen rám nézve, amitől kissé megugrottam, de hamar összekaptam magamat, ahogy hangos nevetése visszatérített gondolataim tárházából.

- D… - Hát ez nehezebben ment, mint gondoltam - Higgadtság HyukJae, menni fog! – Motyogtam az orom alatt, amit szerelmem aligha hallhatott, mivel továbbra is kíváncsian vizslatta síkideg valómat. – DongHae – nyögtem ki végül a nevét, majd nagyot nyelve, vettem egy mély levegőt. Most vagy soha! - Beismerem a találkozásunk nem volt éppen felhőtlen, még most is falba verném legszívesebben a fejemet, mikor beugranak a rossz emlékek. Azonban azt, hogy mi úgy, olyan körülmények között találkoztunk, életem legnagyobb csodájának tekintem. Mert így megismerhettelek téged, aki elhozta a lelkembe a békét, testembe a harmóniát és szívembe a szerelmet. – Láttam rajta, hogy elérzékenyült, ami nem éppen könnyítette meg a helyzetemet. Kezemmel lassan nyúltam az övé után, majd íriszeimet talán még soha nem fúrtam ennél mélyebben az övéibe. Szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, hogy ujjaimmal közrefogva húzhassam elő azt a zafírkék karikagyűrűt, amit még akkor megvettem, mikor kiengedték a korházból. Azóta eltelt két hónap, én pedig folyton a megfelelő pillanatra vártam, hogy szemtől-szemben fogadhassak neki örök hűséget. Ahogy a Nap aranyló fényében megcsillant a kicsiny ékszer, szerelmem kezét szája elé téve küzdött, kibuggyanó könnyeivel. – Tudom jól, hogy Koreában nem köthetjük össze az életünket. - Átkozott törvény, miért tilos szerelmesnek lenni? – De, ha igent mondasz, papírok, és ceremónia nélkül is küzdeni fogok azért, hogy a Világ legboldogabb embere lehess, mellettem. Donghae… - vettem egy mély levegőt -, hozzám…

- Igen! – Ahogy azzal az egyetlen szóval, négy darab betűvel a szavamba vágott, testem súlytalanná vált. Körülöttem minden élő és élettelen megdermedt, csupán ez az egy szó zsongott lüktető hallójáratomban. Igen…

DongHae elemi erővel ugrott a nyakamba, ajkát az enyémekre tapasztva. Első pillanatban fel se fogtam, hogy mi történt. Hogy ő tényleg elfogadott, és franc essen a koreai törvényekbe, e perctől Donghae a férjem volt, míg Világ a Világ. Szabad kezemmel derekát szorítva húztam még közelebb, mialatt szenvedélyesen merültünk el egymás szájában. Percekig csókoltuk, becéztük egymás párnáit, majd egy fél lépéssel hátrébb lépve, emeltem feljebb szerelmem kezét. Gyönyörű, vékony ujjára kissé remegve a megkönnyebbüléstől, húztam fel a karikagyűrűt, majd ajkamhoz emelve immár gyűrűs férjem kezét, csókoltam meg a kis ékszert.

- Szeretlek! – Búgtam a Naplementébe, majd férj és férjként, a szikrázó tenger volt a tanúnk első, hitvesi csókunknak. Vele teljes lett az éltetem, mellette végre felszínre tört az az elfojtott boldogság, amit akkor, évekkel ezelőtt mélyen eltemettem és ezért én végtelenül hálás voltam a sorsnak, életnek, szerencsés balszerencsének, hogy rátalálhattam.