2018. február 18., vasárnap

A herceg(nő) és a bolondja - Ötödik fejezet


A változás szele


NamJoon

Már kerek tíz napja, hogy SeokJinnek rohama volt. Tisztán emlékeztem, lelki szemeim előtt fel-fel tűnt álmaimban is, a kíntól eltorzult arca. Aznap kicsivel korábban ébredt, mielőtt az erőlködő Nap sugarai elárasztották volna fénnyel a szobát. Nem mozdult, akkor se, mikor észrevette, hogy ott ültem mellette, lesben állva, ha bármi baja lenne, ugorhassak. Meredten nézett maga elé, némaságba burkolózva.
- Seok… - kezdtem volna bele, mire a szokottnál nagyobb lélegzetvétellel, belém nem fojtotta a szót.
- Menj! - Fordította most először el a fejét. – Menj innen! – Ismételte, hangja szokatlanul rekedt volt. Bizonyára a kiabálástól erőltette meg. Összeszorult a szívem, teljesíteni akartam a kérését, azonban lábaim nem engedelmeskedtek. Továbbra is mellette ülve meredtem rá, fejemben millió kifogásért kutatva, miért is kellene maradnom.
- SeokJin…
- Menj!

Tíz napja, hogy utoljára láttam. Az ajtóját zárva tartva akadályozta meg, hogy belépjek hozzá. A napjaim nagyobb részén, rajta gondolkodtam. Nem múlt el egy másodpercem sem nélküle. Hibáztam. Összetörtem azt a hajszálnyi bizalmat is, ami lehet nem is létezett.
Fogalmam se volt arról, miért nem rúgtak még ki a házból, és SeokJin mellől. Hiszen az első alkalommal elbuktam. Az elején is borzasztóan nehéz volt közel kerülnöm hozzá, most pedig egyenesen lehetetlennek bizonyult.
Tanácstalanul ültem a szobámban, a jegyzeteimet az ujjaim között szorongatva. Alig telt be két teljes oldal a leírtakkal, aminek lényeges részét nem is a betegségének leírása tetti ki. Nem tehettem róla, de akárhányszor leültem papírra vetni a gondolataimat, folyton Ő maga ugrott be elém. Nem a betegsége, a zárkózott jelleme, hanem azok a tökéletes vonásai. Visszafogott, mégis rabul ejtő tartása. Szégyelltem magam, hogy ezekre gondoltam, hisz’ azért voltam itt, hogy segítsek neki.

A laptopom előtt ülve vártam, hogy TaeHyung fogadja a videóhívásomat. Rég beszéltem vele, jobban belegondolva, a legutóbbi hívása óta, egyszer se. Elzárkóztam mindentől, és mindenkitől, a bűntudat, és a tenni akarás túlságosan lefoglalták a mindennapjaimat. A monitorra meredve hallgattam a jellegzetes, búgó hangot, míg előttem a feketeséget szuggeráltam, hogy hívásom végre célba érjen.
- Na… végre. – Pillantottam meg YoonGit, ami után rögtön leellenőriztem, jó embert kerestem-e fel.  – YoonGi?
- NamJoon! – Válaszolt, csak úgy, mint én, a nevemmel. Rég láttam, nem is beszéltem vele. Hiányzott, mégsem ez volt az oka, amiért szótlanul néztem. Volt rajta valami szokatlan, ami ezelőtt soha nem tűnt fel, most mégis ott volt a szemem előtt. Mosolygott, arcán fülig ért az a ragyogó mosolya. Integetett, miközben mozgott a szája. Csak azután esett le, hogy mondott valamit, hogy ismét a nevemen szólított. – NamJoon, mi van veled? – Kérdezte, majd fejét kissé oldalra fordítva méregetett, a képernyőn keresztül. Soha nem kérdezett tőlem hasonlót még, folyton én voltam az, aki ilyesmivel zargatta. Szokatlan volt, idegen, mégis szívet melengető.
- Semmi, igazán semmi. – Nyugtatgattam, majd mosolyra húztam a számat, hogy elkerüljem a felesleges aggódást. – Jut eszembe, YoonGi. Hogy-hogy te jelentkeztél be? – Kérdeztem tőle, majd meg mertem volna esküdni, hogy arca sokkalta pirosabb lett, mint általában. – YoonGi, hol van Tae? – Vettem kissé komolyabbra a beszélgetést, mire ismételten nem kaptam választ.
- Igazából… - Kezdett bele, kis hatásszünet után, amitől még inkább idegesebb lettem. – Tegnap este…
- Mi történt? – Kérdeztem, belé fojtva a szót. Mintha keresné a megfelelő kifejezéseket, hogyan vallhatna színt, én pedig már ott tartottam, hogy itt hagyok csapot, papot, és hazaindulok. TaeTaere hagytam YoonGit, erre ezt kellett látnom, hogy lelépett. Nem foglalkozik vele, magára hagyta, holott külön kértem, hogy vigyázzon rá. Dühös voltam, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne vetítsem ki a Tae iránti haragomat YoonGira. Hiszen ő nem tehetett semmiről. – Szóval, hol van TaeHyung?
- Alszik. – Jött a kurta válasz, amitől kis híján, a padlón kötöttem ki. Alszik. Lelki szemeimmel én pedig már fojtogattam, holott, pusztán csak a lóbőrt húzta. Idegesen fújtam ki a tüdőmben megrekedt levegőt, hogy némiképp lehiggadhassak.
- YoonGi, ezt miért kellett ilyen kínkeservesen kihúznom belőled? Azt hittem… én azt hittem, hogy…
- Jól elvagyunk. – Vágott most ő a szavaimba, mire ismételten félrenézett. Mintha valamit titkolna előlem, azonban mielőtt szóvá tehettem volna, már folytatta is. – De NamJoon… - Nézett egyenesen a szemembe, vagyis a web kamerába. – Miért kerested TaeHyungot? – Hirtelen beugrott, mit is akartam valójában, hogy mennyire tanácstalan voltam, mielőtt YoonGi elterelte volna a figyelmemet.
- YoonGi – szólaltam meg, egy hangosabb sóhajt követően -, mi tévő legyek?

Némán hallgatta végig a panaszáradatot, amit nem is rá, akartam zúdítani. Tae se érdemelte volna meg, de őt nem féltettem. Legalább annyi nyűgjét kellett nekem is elviselnem az évek alatt, azonban most nem volt más választásom. Ahogy a rohamát meséltem, igyekeztem diszkrét maradni, bár tudtam, hogy, ha valaki, akkor YoonGi biztosan megérti SeokJin helyzetét. Szégyelltem magam, de talán jobb volt ezt most mégiscsak vele megbeszélni. Úgy éreztem, mintha kiteregettem volna a szennyest, de évek alatt most először nőtt rajtam túl egy feladat.
- Szóval, így állunk. – Fejeztem be, miután hátradőltem a székemben. Furcsamód sokkal megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy kiadhattam mindazt, ami a napokban belülről gyötört. A probléma nem szűnt meg, de talán valamelyest átgondoltabban kezdhettem bele ismét egy újabb próbálkozásba. – Mit gondolsz, hol rontottam el? -  Kérdeztem, a hallgatóságomat. YoonGi, erősen maga elé meredve koncentrált, mintha a megfelelő szavakat kereste volna.
- NamJoon, nem a hibáid okát kellene keresned. – Sóhajtott nagyot YoonGi, mielőtt folytatta volna. – Ezelőtt soha nem voltál ennyire megfontolt. Még velem se. – Mosolyodott el, ahogy minden bizonnyal egy közös emlékünk futott át az agyán. Gyors volt és észrevehetetlen, szinte azonnal visszaöltötte magára a komoly énjét. Ahogy a bíztató szavak egymás után hagyták el a száját, bennem úgy gyülemlett egyre inkább a visszatérő önbizalom, és tenni akarás. Igaza volt YoonGinak. Széles mosoly ült az arcomon, mikor barátom végre nyugodtan dőlt hátra, nyugtázva, sikerült visszahoznia az önbizalmamat.
Hálás szívvel, és boldog mosollyal az arcomon köszöntem el YoonGitól, majd lecsapva a laptopomat, indultam meg egyenesen SeokJin szobája felé. Bár az agyam eldugott szegletében tudtam jól, zárt ajtók mögé rejtőzött, azonban újult erőre kapott magabiztosságomnak még ez sem szabott gátat. Ahogy az ajtóhoz értem, kissé visszább véve a lendületemből nyúltam a kilincs után, majd szabad kezemmel határozottan kopogva vártam, hogy választ kapjak, mindhiába. Bátran, mégis hevesen verő szívvel nyitottam le a kilincset, bár tudtam jól próbálkozásom halálra volt ítélve. Viszont, ahelyett, hogy az ajtó makacsul zárva, kint tartott volna engem, ahelyett készségesen kattanva nyílt ki előttem, kitárva ezzel SeokJin biztonságos rejtekét.

Seokjin

Csend lepte el a szobát. Nem is emlékeztem, mikor vett körbe ilyesfajta nyugalom, az elmúlt időszakban. Szememet továbbra is lehunyva feküdtem, miközben a tegnapi események képkockaszerűen villantak fel lelki szemeim előtt. A rohamom emlékképeire, mintha késsel döfködték volna a szívemet, rándultam össze, majd lassan, remegő pilláimat nyitogatva vártam, hogy hozzászokjak a hajnali fényhez. Bár a szobát javarészt még a sötétség borította, mégsem volt kivehetetlen a mellettem izgágán fészkelődő ápolóm.
- Seok… - Szűrte ki éppen csak fogai között ki a nevemet, mire egy mély sóhajjal belé nem fojtottam a szót. Nem akartam hallani a hangját, nem akartam megpillantani az alakját. Számomra minden gond okozója, ami csak a tegnapi nap velem történt, ő volt. Bár a lelkem mélyén tudtam jól, hogy nem szándékosan tette, amit tett, és valahol tudat alatt motoszkált egy emlék, egy álom, amiben szorosan tartva óvott a veszélytől, aggódó pillantásai, mintha tükrözték volna a most látott ábrázatát. Mégis, képtelen voltam most magam mellett tudni.
- Menj! – Elfordítottam a fejemet, nem akartam látni, ahogy bűntudattal átitatott ábrázattal kémlelte a fáradt valómat. – Menj innen! – Erőltettem meg a hangszálaimat, mégsem sikerült olyan erélyesen szólnom, mint szerettem volna. A torkom kapart, bizonyára a roham okozta ordibálás miatt. Szívem szerint odakaptam volna, enyhítve forró tenyeremmel a fájdalmamon, mégsem mozdultam.
- SeokJin… - Nem mozdult, hangja csak úgy, mint az imént, most is közelről, lágyan búgott. Megremegtem, hallottam a fájdalmat a hangjában, a bűnbánatot, mégsem enyhültem. Csendre vágytam, magányra. Megint megtörtem.
- Menj!

Tíz napja éltem árnyékként a saját házamban. Bár eddig is voltak rohamaim, az utóbbi óta, mintha kétszer olyan érzékenyebb lennék a külvilágra. Az ápolómat kerültem, amennyire csak lehetett. Bár kezdetben fel-feltűnt, hogy távolról figyelte, ahogy éppen csak kimozdultam a szobámból, a vége felé, már ezt is feladta. Mintha teljesen kifordult volna a kezdeti önmagából. Az ágyamon ülve számoltam a perceket, mikor kezd az ajtómon dörömbölni, amitől lassan én is kezdtem megijedni saját magamtól. Mintha vártam volna. Sokszor kaptam magamat azon, hogy az ajtót kémleltem, vagy éppen a hátam mögé lestem, nem nézett-e valamelyik sarokból.
Különös volt az érzés. Lelkem egyik fele megkönnyebbült, hogy egy újabb felesleges kolonctól szabadult, míg a másik fele továbbra is bízott abban, hogy a maga rendhagyó módján, ismét törje magát a kelletlen idegen. Örök körforgás volt számomra ez a macska-egér játék.

Délután járt az idő, a szobám minden zugát megtöltötte a téli napsugár. Az ágyamon ültem, törökülésben, miközben a régen elővett kincses ládámat leporolva nyitottam fel a fedelét. Gyakran menekültem a képeim alkotta világba, így most se terveztem más utat találni a fojtó érzéseim elől. Egyenként emeltem ki a faládikából a képeke, melyeknek itt-ott már gyűrött sarka, vagy éppen beszakadt oldala jelezte, mennyire megszolgálta már a kötelességét.
Elvesztettem az időérzékemet, miközben gondolatban máshol járva rendezgettem a képeket, hol ki a ládából, szétterítve az ágyamon, hol vissza a helyükre őket, nehogy több kárt tegyek bennük, mint ami, már eddig is keletkezett rajtuk.



Fel se fogtam, mennyi ideje már, hogy a fotókat néztem, mikor gyomrom korgásával jelezte, elmúlt már bőven a vacsoraidő. Kelletlenül, kissé szaporább pulzussal hagytam el a szobámat, valami étel után nézve. Szaporán szedtem a lábaimat, hogy véletlenül se találkozzak senkivel. Bár a házban dolgozó legtöbb személy jól tudta, mikor, hol volt a helye, egyetlen személyt kivéve. Nem akartam találkozni vele, még nem. A fal mellett lapulva, mint valami piti tolvaj slisszoltam ki a konyhába, majd összekapva a kikészített vacsorámat, indultam is vissza a szobámba. Egy utolsó lépés hiányzott már, testemet megkönnyebbült sóhaj hagyta el, hogy sikerült elkerülnöm a találkozást, mikor az ajtómat résnyire nyitva találva dobbant meg ismét a szívem az ijedtségtől. Halkan hajtottam ki a falapot, miközben fél szemmel belesve megpillantottam az ápolómat az ágyam mellett, kezében a számomra legértékesebb tárgyak egyikével.
- Te meg, mit csinálsz itt? – Csattantam fel, hangomat a lehető legszigorúbbra véve. Ahogy a tekintetem pedig a kezében lévő képre szegeztem, a maradék türelmem is elpárolgott, ami még hajlandó lett volna meghallgatni a válaszát. – Tedd azt le! – Emeltem feljebb a hangerőt, mire abban a pillanatban elengedte a fényképet.
- Ne… ne haragudj! – Sütötte le tekintetét az ápolóm. Mire mellé lépve kezdtem visszarendezni a kincseimet. – Bocsáss meg! – Nem gondolkodtam, ahogy a kezével a képek után nyúlt, automatikusan lendítettem a kezemet, és csaptam egyenesen az arcára. A szoba csendjét csak a pofont jelző csattanás törte meg. Abban a pillanatban tekintetünk, mintha soha nem akart volna elszakadni egymástól. Láttam vörös foltot az arcán, hiába marták könnyek a szemeimet. Az ápolóm mozdulatlanul meredt rám, nem nyúlt fel, nem enyhítette a fájdalmát. Pedig biztosan égette az arcát, marta a büszkeségét. Lüktetett a tenyerem, hozzáértem, mégsem éreztem a fojtó kínt, ami elhatalmasodna rajtam, hogy megérintettem. Csak néztük egymást, némán, mozdulatlanul.

Ő lépett hátrébb. Lassan, lábát alig emelve, szelt egyre nagyobb távolságot közöttünk. Láttam az arcát, a megbánást rajta. Miért nem volt dühös, miért nem állt ki a védelme mellett? Miért éreztem azt, hogy rosszat tettem?
Előre meredtem, gondolataim vadul cikáztak, miközben az orvosom, ez a fiatal fiú, lassan tűnt el a látószögemből. Hallottam, ahogyan a kilincsért nyúlt, mikor nyikorgott az ajtó, amit maga után húzott. Nem gondolkodtam, egyszerre minden, amit eddig tett, amit ezalatt az idő alatt átéltünk, elmémben mélyen elraktároztam.
- Várj! – Szóltam utána, mire az a résnyi fény, ami még a folyosóról beszűrődött, nem zsugorodott tovább. – Miért… miért nem kezdünk tiszta lappal? Mindent, elölről. – Magam se hittem a szavak súlyának, mikor kimondtam őket. Egyszerűen csak egymás után hagyták el a számat, amit ápolóm is döbbent tekintettel figyelt. Az ajtóban állva meredt rám, fény vette körbe, amitől hunyorognom kellett. Csak néztük egymást, újra beállt közénk a csend. Én nem tudtam tovább szóra nyitni a számat, rajta pedig láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat.
A hátam mögül friss levegő csapta meg a tarkómat, majd az ágyamon elterülő fotók némelyike a földön landolt, ahogy a nyitott ablakból beszökött a hűvös, téli levegő. A változás szele.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése