2018. március 23., péntek

A herceg(nő) és a bolondja - Hatodik fejezet


Csillapíthatatlan


NamJoon

Kissé nagyokat pislogva, mégis széles mosollyal az arcomon ébredtem. Az utóbbi napokban szinte minden reggelem ilyen volt. Ma se gyötörtem a kitartóan vinnyogó ébresztőmet tovább, hamar kipattanva az ágyamból, kezdtem el készülődni. SeokJinnel a legutóbbi vitánk óta, majdhogynem minden rendben ment. Bár az első napok, órák hosszúra nyúlt körforgása volt, mégis egyre gyakrabban engedett magához közel. Mellette megtanultam kissé fékezni magamat, ami a jövőben fontos lesz, más, hasonló helyzetben lévő pácienseimnél is.

Egyedül pakoltam ki az asztalra a reggelihez szükséges hozzávalókat. Régen készítettem már el magamnak bármit is, ami kimerült, egy viszonylag ehető tojástekercsben. Ügyetlenül tördeltem egymás után a tojásokat, mikor egy kissé fennhangú nevetés nem töltötte be a konyhát.
- Mégis, mit ártottak azok a tojások? – Kérdezte SeokJin az ajtófélfának dőlve, miközben kezével a hajába túrva mérte fel, a katasztrófa sújtotta helyszínt.
- Izé… - vakargattam a tarkómat, miután realizáltam, tényleg kifogott rajtam ez a kis semmiség.
- Esetleg… - közeledett felém, azonban a távolságot próbálta tartani, amennyire a helyzet megkívánta. Különös volt ez a hirtelen közvetlenség, mégis egyre többször lepte el forróság a bensőmet, ezektől a gesztusoktól. Sokszor kaptam magamat azon, hogy kizártam a külvilágot, néha még azt is, hogy pont SeokJin beszélt hozzám, és hol lopva, hol pedig kicsit sem rejtve véka alá, néztem rá. – Se- segíthetek? – Lesütötte a szemeit, miközben már a pult előtt állva várta, mit válaszolok majd. Soha nem voltam az a bizonytalan ember, aki képtelen volt reagálni, bármi is került az útjába, most mégis úgy éreztem, mintha egyszerre blokkolna le az agyam, és tapasztanák le a számat, hogy véletlenül se tudjak értelmes válasszal szolgálni. – Ha nem, akkor nem fogom erőltetni. – Fordult a kijárat felé, ami azonnal észhez is térített, s mielőtt elhagyta volna a csatateret, utána kiáltottam.
- Ha… - torpant meg, még épp időben -, ha nem nagy teher. – Körbenéztem, s azonnal megbántam a kijelentésem, elvégre ennek a helyiségnek, épp felülete nem igen maradt.

Mostanában gyakran észrevettem, ha SeokJinnel töltöttem az időt, mintha kergették volna, úgy rohant. Észre se vettem, de már az elkészült reggelinket, mi több, épp az utolsó falatokat gyűrtem magamba. Elégedetten, teli hassal dőltem hátra a székben, miközben SeokJin, végig szemben, velem ülve figyelt. Bár az első pillanatokban majd megőrjített a tudat, hogy engem nézve ült az asztalnál, hamar megszoktam a jelenlétét, és ki is tudtam zárni egy pillanatra, míg az előttem illatozó reggelire koncentráltam.


- Hihetetlen. – Szólalt meg, mire felkaptam a fejemet, majd a hangforrás felé emeltem, kérdő tekintetemet.
- Mire – öblítettem le a torkomon akadt utolsó falatot -, gondolsz? – Kérdeztem, majd felállva az asztaltól kezdtem, ez idő alatt is tenni valamit, a konyha épsége érdekében. Ahogy elnéztem a káoszt, ami elterült a pulton, kissé elszégyellve érezem magamat.
- Pontosan erre. – Mutatott rá az előttem, romokban álló konyhára. – Hogyan élted túl eddig? Nem is, hogyan élte túl eddig a lakásod? – Kérdéseire, ha akartam volna se tudtam volna elrejteni a mosolyomat. Bár próbáltam visszafojtani, a nevetés elemi erővel tört fel belőlem. Hallottam az őszinte értetlen hangnemet, amit teljesen megértettem. Sose voltam egy konyhatündér, mindig is kerestem a kibúvókat, majd ahogy megismertem YoonGit, az etetésem körüli problémák is megszűntek.
- Látod, itt vagyok.  – Emeltem kissé magasabbra a karjaimat, hogy prezentálni is tudjam a kijelentésemet. – A túlélés pedig, legyen az én titkom. – Nem akartam felhozni YoonGit, valamiért nem éreztem, hogy illő lenne mesélnem róla, talán túl korai, túl bensőséges lett volna. Várni akartam még vele. Helyette, magam se tudom miért, csak kacsintottam, SeokJin arcán pedig, bár csak futólag, és alig észrevehetően, de megjelent egy kósza mosoly, amit azonnal el is tűntetett, ahogy realizálta, mit is tett. Én azonban észrevettem, a szívverésem pedig, ha akarta volna, se tudta volna leplezni, mennyire tetszett neki, amit láttam. Hevesen dübörgő mellkassal meredtem rá, amit nyílván észrevehetett, látva az arcát ellepő rózsaszín pírt, s hogy leplezze zavarát, torok köszörülve fordult az asztalon maradt mosatlan után. Szó nélkül, magam is igyekeztem kizökkenni a varázsából, s utánanyúlva pakoltam össze egy kupacba a tányérokat. SeokJin háttal állva nekem, helyezte a poharakat a gépbe, én pedig csendben lépdeltem felé, minden erőmmel a tányérokra és az edényekre koncentrálva, zsonglőrködtem. Bár éreztem, hogy közeledtem felé, azzal viszont nem számoltam, hogy egy hirtelen mozdulattal megfordul a tengelye körül, amivel vészesen közel került hozzám. Reflexszerűen ugrottam hátrébb, aminek az egyensúlyom látta kárát. Pillanatok alatt történt, nekem mégis, mintha percek teltek volna el, ahogyan kiszaladt a lábam alól a talaj. Még láttam SeokJin riadt ábrázatát, azt viszont nehezemre esett eldöntenem, mitől ijedt meg. Nem értem hozzá, épp azt akartam elkerülni, biztosan tudtam, hogy egy ujjunk se ért össze. Különben már rég elfeledtem volna azt, hogy épp a talajjal próbáltam közelebbi ismeretséget kötni, helyette minden idegszálam az érintése nyomára koncentrált volna, bizsergő ujjaim töltötték volna be, gondolatom száztíz százalékát. Éles csattanás, majd tompa égető fájdalom térített észhez, ahogy végre kinyitottam a szememet. Körülöttem millió szilánkosra tört tányérdarab, vagy a csapódástól, még mindig körtáncot járó edények sokasága terült szét. Nekem viszont egyetlen riadt szempár égett az arcomra. SeokJin tehetetlenül állt velem szemben. Kezei megremegtek, mintha reflexszerűen nyúlni akart volna értem, azonban az agya abban a pillanatban riadót fújt. Körbenéztem, s ahogy realizáltam, hogy sikerült szétzúznom, egy minden bizonnyal drága étkészletet, már semmi nem tudta lekötni a gondolataimat.
- Nam… izé… - Hallottam fentről SeokJin rekedt, reszketeg hangját, mire automatikusan ráemeltem a tekintetemet.
- SeokJin… - fújtam ki a levegőt -, ne haragudj! Kifizetem, nem is, veszek egy pontosan ugyan ilyet, ígérem. – Fogalmam se volt arról, mennyibe fognak fájni nekem ezek a tányérok, de látva betegem riadt ábrázatát, biztosan lepergett előtte az anyja dühkitörése.
- Kit érdekelnek azok a vackok! A karod! – Ahogy szinte könnybe lábadt szemmel, remegő ujjaival az említett testrészem felé mutatott, úgy éreztem meg én is a sajgó kínt, amit eddig, valamiért teljesen elnyomott az elmém. – Vérzel! – Most először pillantottam a karomra, amiből szakadatlanul ömlött a forró vérem, le, egyenesen a hófehér márványpadlóra. Hirtelen ismét háttérbe szorítottam az egészségemet, s egy aprócska ördög, elmém bugyrában szüntelenül kiabálta, hogyan fogom kisúrolni a fugákból a vért. Nevetségesnek tűnhettem, ahogy jajveszékelés helyett, keserűen felkacagtam, ismételt bénaságomra hivatkozva. SeokJin tekintetéből is kivettem, nem igazán értette, miért volt ez annyira vicces.
Ahogy végre sikerült rendeznem arcvonásaimat, szabad kezemmel a szivárgó sebbe nyúlva próbáltam elállítani a vérzést, s jobb ötletem nem lévén, lábammal igyekeztem a szilánkgyűrűből kikecmeregni. Bénázásomnál már csak SeokJin toporzékolása volt a komikusabb, miközben szíve mélyén utánam kapott volna, azonban agya makacsul tiltakozott ez ellen. Bár a karomat most először éreztem igazán, mennyire fájt, miközben ficánkoltam, nagy nehezen sikerült két lábra vergődnöm. Ahogy végre felegyenesedtem egy aggódó, továbbra is sós könnyektől csillogó szempár fogadott. Hirtelen minden izmom ellazult, csak álltam ott, talán a sebemet szorító ujjaim is elernyedtek, amire éles fájdalom volt a válasz. Fogamat összeszorítva szisszentem fel, s SeokJin kissé közelebb lépve, próbált ismételten csatán nyerni, makacs elméje felett.
- Ne gyere közelebb! – Rivalltam rá, amint sikerült összeszednem annyira magamat, hogy nyivákolás helyett, értelmesen szóljak hozzá. – A szilánkok – szegeztem tekintetemet a földre, ezzel elérve, hogy SeokJin is letekintsen -, az kéne még, hogy a talpadba álljanak. – Fogamat összeszorítva léptem egy hatalmasat előre, mire SeokJin épp időben, velem párhuzamosan hátrált.
- Elsősegély. – Szólalt meg, amint biztonságban, egyre remegő lábakkal álltam előtte. – Ülj le! – Húzott ki maga mellől egy széket, amire készségesen helyet is foglaltam. – Ne menj sehová, rögtön jövök! – Nevetnem kellett, ahogyan ezzel az elcsépelt, közhelyes kijelentéssel már ki is rohant a konyhából. Még hallottam, ahogyan szapora léptekkel szelte a lépcsőfokokat azonban, ahogy megszűnt a trappolás, úgy élesedett egyre inkább a fájdalom.
Nem számoltam, hány másodperc telt el SeokJin hiánya nélkül, mire ismét az ajtóban nem találtam, lihegve, a kezében egy fehér dobozkát szorongatva. Hirtelen egész testemet elöntötte a forróság, ahogy lelki szemeim előtt leperegtek az elmúlt napok eseményei. Mintha nem most lett volna, hogy megannyi gyűlölettel a szemében nézett rám. Most pedig ott állt, remegő térdekkel, szemeiben megannyi félelemmel, én pedig soha nem éreztem még ekkora vágyat aziránt, hogy ne szorítsam a karjaim közé, míg a riadtság utolsó szikráját is, ki nem űztem az íriszeiből.

SeokJin

Órák óta forgolódtam az ágyamban. Soha nem esett nehezemre egyhelyben megülnöm, ez esetben feküdnöm, most azonban mégsem bírtam pár percnél tovább, egy pózban. Az elmémet bárhogy próbáltam, újra, és újra ellepték az orvosommal kapcsolatos gondolatok. Bár az elmúlt napokban, én magam is meglepődtem azon, mennyire megváltozott kettőnk kapcsolata, mégis, legbelül éreztem, azt az elfojthatatlan ellenszenvet, amit iránta éreztem. Helyesbítve a világ összes dilidokija iránt éreztem. Olyan volt, mintha születésemtől kezdve belém verték volna, ezek az emberek semmi hasznot nem nyújtanak, soha nem fognak kikaparni a gödörből. Most azonban egyre inkább halványuló negatív érzéseim kezdtek aggasztani. A több, mint kétórás ágynemű-gyűrögetést megunva, magamra kaptam kedvenc puha béléses pulóveremet, mellé egy kényelmes nadrágot, s gyomrom hangos korgására hallgatva, indultam a konyha felé. 



Jól tudtam, hogy a házban, ebben a napszakban egyedül a dokim tartózkodott, így a konyhából kiszűrődő, nem éppen magabiztos hangokból ítélve, lépdeltem lefele. Nem szóltam, ahogy előbb csak fejemet bedugva kémleltem, mekkora katasztrófát kreált azon a szerencsétlen konyhapulton. Két elbaltázott tojást követően, pedig már belépve a helyiségbe szólaltam meg, kissé szarkasztikusabban, mint terveztem:
- Mégis mit ártottak azok a tojások? – Az orvosom csak zavarba ejtő mozdulatokkal vakargatta a tarkóját, ahogy végignézve a pokol konyháján realizálta, mekkora is a kár. - Esetleg… - Közelebb léptem hozzá, arra viszont szigorúan figyeltem, hogy a távolság ne csökkenjen kritikusan alacsonyra. Az orvosom pedig, ezzel párhuzamosan, csak meredt rám, mintha kikapcsolták volna nála a szoftvert.
- Se- segíthetek? – Kérdeztem, talán kissé zavarodottabban, mint terveztem. Azonban a percekre beállt némaságból leszűrve sóhajtottam egy nagyon. Rosszul esett a szótlansága, magam is meglepődtem azon, mennyire, makacsságom viszont sokkal erősebbnek bizonyult. - Ha nem, akkor nem fogom erőltetni. - Majd sarkon fordultam, és egyenesen a kijárat felé lépdeltem. Bár a gyomrom erősen tiltakozott, mégis képes voltam lenyelni a feltörő keserűséget, mikor hirtelen utánam kiáltva, torpantam meg.
- Ha… - hallottam mögülem, kissé bizonytalan hangját -, ha nem nagy teher. – Ahogy felé fordultam, lesütött szemmel pásztázta a romos konyhát. Ismét nevetni támadt kedvem, azonban elfojtva a feltörő kacajt kaptam magamra egy kötényt, s előbb a romhalmazból próbálva épp felületet keresni, kezdtem neki a reggeli készítéséhez. Nem akartam beismerni, továbbra is makacs elmém rabjaként sodródtam az árral, miközben a korgó gyomromat is sikerült végre kielégíteni.
- Hihetetlen. – Nyeltem le az utolsó falatot mielőtt megszólaltam volna.
- Mire gondolsz? – Kortyolt a poharából, majd felállt, s a romokat próbálva eltakarítani, várta a válaszomat.
- Pontosan erre. – Ujjaimmal a levegőben végigmutattam az edényeken, s a balul elsült tojástekercs maradékon a serpenyőben. – Hogyan élted túl eddig? Nem is, hogyan élte túl eddig a lakásod? – Komolyan fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Elvégre a világ legegyszerűbb ételét volt képes elbaltázni, bele se mertem gondolni abba, hogyan zajlódhatott nála, egy ebéd elkészítése. Ehelyett pedig hangos kacajt kaptam válaszul, ami máskor biztosan rosszul esett volna, most azonban szokatlan módon, ismeretlen melegség járta át a testemet.
- Látod, itt vagyok. A túlélés pedig, legyen az én titkom. – Mutatott a levegőbe, mire azonnal igyekeztem rendezni a szapora szívverésemet. Nyugtalanított ez a hirtelen rám törő érzés, mégsem tudtam jelenleg ezzel foglalkozni. bárhogy próbáltam elterelni a gondolataimat, a korábbi kacaja, majd ahogy rám kacsintott, ismét heves szívdobogásra késztetett. Próbáltam elfordulni, de lassú voltam. Éreztem, hogy engem figyelt, én pedig hiába igyekeztem leplezni, elmosolyodtam. Belül pedig a kis vészcsengő szüntelenül riasztott, ismét vesztettem, mégsem éreztem haragot. Elpirultam. Bár nem láttam a tükörképem az arcomat forróság lepte el. Szokatlan volt, mint oly’ sok minden más is, mióta belépett az életembe. Nem hazudtam, megrémített ez a fajta változás. Hirtelen volt és váratlan.
Felkapva az edényeket igyekeztem elterelni a gondolataimat, mind a dokimról, mind az általa kiváltott érzéseimről. Amint a kezemben lévő összes dolgot elhelyeztem, automatikusan fordultam a soron következő mosatlan után, azonban azzal, egy pillanatig se számoltam, hogy az orvosom mögém lépve, egyensúlyozott az edényekkel. Ahogy érzékelte, milyen közel is került hozzám, teste automatikusan reagált. Ami utána történt, pedig hosszú pillanatokig felborította a szívritmusomat. Láttam, ahogy a kezében lévő tányérokkal a föld felé zuhant, amiért reflexszerűen nyúltam volna utána. Nem gondolkodtam, automatikusan reagáltam a helyzetre, az agyam mégis az utolsó pillanatban jelzet, s tétován állva figyeltem, ahogy a tányérok kicsúszva a kezéből, estek a földre, darabokra törve.

A fülem még csengett a hangzavartól. Legalábbis arra akartam fogni, a látvány okozta sokk helyett. Láttam, ahogy a földön heverő orvosom, egy pillanatra se szakítja meg velem a szemkontaktust. Én azonban csak egyvalamire tudtam koncentrálni. A karjából, szüntelenül ömlő vére, először a gyomromat, majd az idegrendszeremet késztette duplaszaltóra.
- Nam… izé… - Megakadt a szó a nyelvemen. Ezelőtt még soha nem hívtam a nevén. Nevezhettük ezt egyfajta konok magatartásnak, de az orvosaimat sose, még gondolatban se említettem a nevükön. Hisz’ tudni valakinek a nevét, egyet jelentett azzal, hogy közelről, vagy legalábbis valamilyen szinten, de ismerted az illetőt. Én pedig nem akartam ismerni egyiket se. De Ő más volt. Neki képes lettem volna kimondani a nevét. Egyszer, valamikor. Most viszont okkal fogtam a kialakult helyzetre, hogy megakadt a torkomon a szó.
- SeokJin… - hagyta el egy lényegesen nagyobb sóhaj a száját -, ne haragudj! Kifizetem, nem is, veszek egy pontosan ugyan ilyet, ígérem. – Hirtelen elöntött a harag. A legutolsó gondolatom se az eltörött edények körül forgott, ő pedig itt ült, véres karral, és szabadkozott.
- Kit érdekelnek azok a vackok! A karod! – Pusztán ennyit voltam képes kipasszírozni az ajkaimon keresztül, majd rámutatva a sérült testrészére vártam, hogy ő is észrevegye végre, milyen súlyos a helyzet. – Vérzel! – Sikerült elérnem, hogy végre a vágására koncentráljon, azonban a várt reakciót ismét sikerült megborítania. Keserű mosoly terült el az arcán, amire én csak döbbenten álltam. Hogy mi futhatott végig az elméjén, fogalmam se volt róla, azonban amilyen gyorsan elnevette magát, olyan hamar komolyodott meg ismét, s koncentrált a sebére ismételten. Segíteni akartam neki. Elmém vad csatát vívott a mellkasomban dübörgő szívemmel, azonban a múlt árnyai ismét erősebbnek bizonyultak. Fel-alá járkálva, tehetetlenül néztem végig, ahogy végre sikerült két lábra állnia. Már éppen mozdulni akartam, a lábamban éreztem az erőt, hogy közelebb lépjek hozzá, mikor erőteljes, határozott hangja maradásra késztetett.
- Ne gyere közelebb! – Hallottam, hogy megremegett a hangja. Tudtam jól, mennyire tudott fájni egy vágás okozta seb. Képes volt a lelki fájdalmakat is fizikaira cserélni. Egy pillanatra elfeledtetni, mennyire kínzó, és gyötrő az emberi elme börtöne. – A szilánkok… – követtem a tekintetét, ahogy rávilágított, nem lenne célszerű beleállítani a talpamba a tányérdarabokat. Láttam a fájdalomtól eltorzult arcán, hogy erőt vett, majd egy hatalmas lépéssel otthagyva a szilánktengert, ismét szokatlanul közel került hozzám. Bíztam a reflexeimben, amik nem hagytak cserben. Egy lépéssel, nem többel, hátrébb léptem, majd ahogy biztonságban elhelyeztem a remegő lábakon álló orvosomat, az elsősegély doboz után rohanva, hagytam ott a konyhában. Nem is tudom, mikor futottam utoljára olyan gyorsan, mint ott, akkor. Nem érdekelt, hogy a lépcsőn majd’ lezúgva szeltem a fokokat, csak az volt a fontos, hogy minél hamarabb elállítsuk a vérzést. Lendületből fordultam be ismét a konyhába, kezemben az elsősegélydobozzal. Az orvosom pedig, úgy, ahogy otthagytam, mozdulatlanul meredt rám, tekintetében megannyi érzelemmel. Fogalmam se volt, mit olvashatott le az arcomról, azonban ahogy ott ült, vérző karral, csillogó íriszeivel, s magabiztosságot tükröző ábrázattal, egyszerre csillapíthatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy átölelhessem.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése