Hazatértem

Idestova öt éve voltam együtt HoSeokkal. Ezalatt az öt év alatt, annyi mindent megéltünk, mint más kétszer ennyi idő alatt se. Kezdetben mind a ketten két centivel a föld felett lebegtünk. Minden apró rezdülésére a másiknak, odafigyeltünk. A lopott pillantások, érintések maguk voltak a földi mennyország. Nem volt kérdés, kivel akartam leélni az életemet, így amint lehetőségünk nyílt rá, összeköltöztünk. Kezdetben minden annyira tökéletes volt. Az éjszakákat egymás karjaiban töltve, egymás angyali mosolyára ébredve, szerettük a másikat. Nem telt el úgy nap, hogy ne keltettünk volna a másikban elviselhetetlen vágyat. Ha pedig végre egymáséi lehettünk, minden gondunkat hátrahagyva, éreztük az agymásnak okozott gyönyör varázslatos érzését. Azonban, ahogy teltek az évek, kettőnk kapcsolata egyre hűvösebbé vált. A kezdeti forró éjszakákat átváltották a rideg, már csak rutinszerű összebújások. Míg régen elfeledkezve az időről, meséltünk apró semmiségekről, addig az utóbbi időben alig szóltunk egymáshoz. Ez pedig borzasztóan fájt.

Lassan fél órája ültünk, a fakószürkére festett váróteremben. HoSeok mellettem, idegesen dobolt a lábán. Bár maga a szoba elég kellemes hangulatot kölcsönzött, a falról mosolygó párok képei néztek vissza ránk. Egyszerre nevetnem kellett a szituáción, amibe belekevertem magunkat, pedig otthonról elindulva még egészen jó ötletnek tartottam, hogy párterápiára ráncigáljam el HoSeokot.

Két hete egy adag forrócsoki, és egy habos latte társaságában beszélgettem legjobb barátommal, KiHyunnal, aki végighallgatva a zátonyra futott kapcsolatom minden kényes pontját, egyetlen nevet dobott be a mélyvízbe. Mark Tuan, bár nekem ismeretlenül csengett a neve, hazaérve automatikusan a laptopomhoz siettem, és bepötyögve a nevét, igyekeztem minden információt megszerezni róla. Órákat töltöttem a pozitívabbnál pozitívabb sorok olvasásával, amiket az elégedett páciensek nyilatkoztak. Mark Tuan ugyanis az ország legsikeresebb meleg-párterapeutája volt. Mert egy átlagember is nehezen tudta megtartani magának a választottját, nekünk, melegeknek pedig alapból szűkösebb a választék, így még inkább igyekeztünk magunkhoz láncolni, a nagy nehezen ölünkbe pottyant boldogságot.

Egy dolog azonban még most, itt ülve is fúrta az oldalamat. Akárhány blogot, oldalt, rajongásig magasztalt posztokat nyálaztam át, egyiken se találtam erről a bizonyos személyről egy képet sem. Ismeretlen arccal, millió meg egy pozitív véleménnyel a háta mögött várt az ajtón túl engem, minket, és ez valamiért rendesen taccsra vágta a gyomromat.

- Ha két percen belül nem nyílik az a rohadt ajtó, itt sem vagyok. – Gondolataimból HoSeok mogorva hangja térített észhez, aminek hatására a gerincem vonalán bizseregni kezdett a bőröm. Valahányszor így szólt hozzám, azzal az üres, személytelen hangjával folyton kivert a víz. Eltűnt a szerelem a beszédéből, én pedig össze akartam törni. Emiatt, és a megismerkedésünkkor magam elé képzelt jövőnk miatt, voltam képes kitartani, és nem hagyhattam, hogy semmibe vesszen az igyekezetem. Már a lábamban éreztem az erőt, hogy felpattanva becsörtessek a fehér falapon, mikor egy némiképp mogorva férfi robbant ki az ajtón, magában motyogva valamit, s utána egy kissé ideges nála fiatalabb igyekezte csitítani. Fellélegeztem, hogy végre mi következtünk, majd rögtön ezután érkezett a jeges zuhany… mi következtünk.

 

A torkomban meggyűlt a bajom a hatalmas gombóccal, amit hiába igyekeztem eltűntetni, minden egyes nyelésem után, sokkal makacsabban ragaszkodott. Mély levegőt szívtam az elhasznált levegőből, legszívesebben visszaszaladtam volna kinyitni az ablakot, ami talán segítség lenne az utánunk következőknek, de legfőképpen további két perccel megnövelné a találkozás pillanatát.

- HyungWon, gyere már! – Hallottam, az ajtó túloldalán, HoSeok élces hangját, ami azonnal vissza is térített a valóságba. Nagyot sóhajtva léptem be én is a várónál jóval tágasabb szobába, majd becsukva magam mögött az ajtót, hajoltam meg mélyen, mielőtt a terapeuta tekintetét kerestem volna.

- Jó napot kívánok, Chae HyungWon vagyok. – Abban a pillanatban pedig, hogy felegyenesedve az előttem álló magas, mogyoróbarna-hajú, mélybarna szemű férfira meredtem, számomra megszűnt minden, ami a szobában élt, és lélegzett. Mark Tuan a létező legvarázslatosabb mosollyal üdvözölt bennünket, aminek hatására éreztem, hogy arcomat elönti a pír. Leszegett fejjel kullogtam a kezével mutatott kanapé felé, amire HoSeok már kényelembe is helyezte magát. Lopva pillantottam fel rá, láttam rajta, mennyire gyűlölt itt lenni. A gyomromat ebben a pillanatban pedig ezernyi lepke lepte el. Ideges voltam, mert a kapcsolatunk érdekében ráncigáltam ide. Kizárva minden zajforrást ültem le HoSeok mellé, aki közelségemre alig észrevehetően, de arrébb húzódott. Szívembe, mintha tőrt vájt volna az érzés, hogy ennyire kihalt belőle az irántam érzett szeretete. Most először tettem fel magamnak a kérdést, megérte- e ez egyáltalán, azonban, ahogy szemeim előtt lejátszódtak az elmúlt évek közös emlékképei, máris száműztem minden kétes gondolatomat. Izzadt tenyeremet a nadrágomba próbáltam beletörölni, mikor, Mark Tuan leülve velünk szemben, az őt illető, krémszínű karosszékébe, kezdte kettőnk testbeszédét kiismerni. Átható pillantásával, mintha a lelkem mélyére látna, úgy ültünk feszengve. A csendet HoSeok törte meg, torkát köszörülve, aminek hallatára összerezzentem. Tudtam jól, mi következett ezután. Otthon is folyton ezzel próbálta csillapítani feltörő idegességét, ami ritkán volt hatásos. Szememet összeszorítva vártam, mikor fog robbanni a bomba, azonban HoSeok mellettem csendben maradt. Helyette, teljesen váratlanul Mark Tuan gyengéd hangja töltötte ki hallójáratomat. Abban a pillanatban végtelenül hálás voltam azért, hogy egy hosszú ujjú garbóban jöttem el, eltakarva ezáltal libabőrös karomat. Pusztán a hangja képes volt kiváltani belőlem ezt a fajta reakciót, amit egyedül HoSeoknak kellett volna elérnie. 

- Szóval – kereste mindkettőnk tekintetét, majd elmosolyodva, hogy mindketten rá figyeltünk, folytatta -, HoSeok és HyunWoo. - Elmosolyodtam, képtelen voltam magamban tartani, ahogy előttem igyekezte kiolvasni a macskakaparásomat, a hallottak alapján sikertelenül.

- HyungWon. – Vágtam halkan a szavába, kijavítva apró tévedését. HoSeok mellettem pedig hangosan horkantva fordult kissé oldalasan.

- Még a nevedet se tudja rendesen kiolvasni, és ő akar minket rendbe tenni? – Hangjából sütött a hitetlenséggel átitatott szánalom, amit képtelen voltam nem magamra venni. Fogaimmal téptem alsó ajkamba, így próbálva leplezni szégyenemet, mire ismételten - a mai nap már sokadjára -, Mark volt az, aki visszaadta a csekély önbizalmamat.

- Elnézést kérek! – Búgta kedvesen, arcát pedig ellepte a pillanatnyi zavarában előbukkanó, félszeg mosolya. A szívem abban a pillanatban kihagyott egy ütemet, ahogy kivillant hófehér fogsora, rózsás ajkai mögül. Kényszerítenem kellett magamat, hogy leszegjem íriszeimet róla, s torok köszörülve, pusztán bólintással fogadtam a bocsánatát. – Nos, most, hogy tisztáztuk a félreértéseket, térjünk is rá a lényegre. – Hangja pillanatok alatt változott kedves barátból, szigorú terapeutára, majd felkapva szemüvegét, gyorsan átfutotta a korábbi jelentkezésemkor, körvonalakban leírt párkapcsolati problémáimat. Hiába könyörögtem HoSeoknak, hogy ő is írja ki magából, mi változott közöttünk, kérlelésem vakvágányra futott.

Az idő akár a vadul hömpölygő folyó, suhant el. Észre se vettem, hogy letelt a nekünk szánt óra. Mark, akit idő közben letegeztünk, vagyis én próbáltam felvenni a közvetlen stílust, HoSeok pedig továbbra is adta a megközelíthetetlent, összecsapta, a közöttünk éket verő asztal tetején a kartonjainkat, majd mutatóujjával feljebb pöckölve a szemüvegét, nézett kettőnkre. Nem volt semmi szokatlan, mikor azokkal a csokoládészínű íriszeivel, hol HoSeokra, hol rám pillantott, mégis éreztem, ahogy szemem megtalálta az övé, mintha áramot vezettek volna belém. Testem automatikusan megfeszült, úgy próbáltam elfojtani idegességemet. Mark illedelmesen meghajolt, ahogy felálltunk, s megbeszélve a következő időpontunkat, HoSeok csak cammogva indult a kijárat felé. Elnézést kérő pillantással búcsúztam el Marktól, s HoSeok után sietve hagytam el én is a szobát. Ahogy kiérve az épületből, arcomat megcsapta Szöul szmoggal átitatott levegője, mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Észre se vettem ez idáig, mennyire nyomta a bensőmet, a bent keringő feszült légkör. HoSeok tíz lépéssel előttem szelte a délelőtt is zsúfolt utcát. Hiába igyekeztem hosszú lábaimmal beérni, fizikailag lehetetlen volt mellé zárkóznom. Mintha a kapcsolatunkat jelképezné, a távolság beérhetetlenné vált kettőnk között. Keserű mosolyra húztam a számat, majd feladva, hogy mi együtt töltjük majd valahol a napunkat, álltam meg a járda kellős közepén. Arcomat a derült égbolt felé emelve ittam a kellemes napsütötte meleget, hogy némiképp eltereljem a gondolataimat HoSeokról, a kapcsolatunkról, de legfőképpen Markról.

Egy bögre forró kávéval egyensúlyozott a pincérlány, miközben a kora reggeli napfény gyengéden melegítette az arcomat az ablaküvegen keresztül. Egyedül reggeliztem, mint már oly’ régóta, azonban a gyermekien naiv énem azt hitte, mostantól valami változni fog. Markkal három napja találkoztunk, azóta viszont rosszabb lett kettőnk viszonya HoSeokkal, mint amilyen előtte volt. Aggódtam, és ideges voltam, a gyomrom mégsem kettőnk kapcsolata miatt liftezett. Ahogy gondolataim közé alattomosan bekúszott Mark angyali arca, dús, világosbarna hajkoronája, és ragyogó mosolya, szívem akaratlanul is hatalmasat dobbant. Tenyeremet serényen töröltem a nadrágomba, hogy az izzadságtól megszabaduljak legalább addig, míg kifizettem a kávémat, a mosolygós pincérnek. Neki legalább jó napja volt, én, ha fegyverrel kényszerítenének, se tudnék így mosolyogni. 

- HyungWon? – Bár a nevemet kissé határozatlanul ejtette ki valaki a hátam mögül, mégis éreztem benne a bizakodást, hogy jól tippelte az illető, én voltam az. – Nahát, ilyen is ritkán történik meg az emberrel. – Mark úgy robbant le elém, akárcsak pár perce a gondolataimba. Hirtelen, szikrázó mosollyal, és határtalan jókedvvel. Nem tudtam mennyire ülhetett ki az arcomra meglepettségem, így jobbnak véltem lehajtott fejjel, a gőzölgő koffeinbombát szuggerálni.

- M..Mark. – Dadogtam, majd remegő kézzel nyúltam a csésze felé, amire félúton a másikkal is rásegítettem. Nem hiányzott egy könnyed reggeli leforrázás.

- Mond csak – intett a kezével a pincérnek -, mindig itt reggelizel?

- Hogy? – Nem akartam az értetlent játszani, valóban elsuhant a fülem mellett a kérdése. Mark csak egy félmosollyal reagált, majd megismételve a kérdést, várta a válaszomat. Onnantól kezdve pedig elveszve az időben társalogtunk. Markkal valóban repültet a percek, és ahogyan kezdeti idegességem egyre gyengébb lábakon táncolt, úgy feledtem el azt az apró tényt, hogy jelenleg a párterapeutám társaságát élveztem. Ezzel pedig semmi gond nem lett volna, azonban Mark akárhányszor akaratlanul is mosolyra húzta a száját, a mellkasomban, úgy dobbant egyre nagyobb erővel a szívem. Összezavartak a hirtelen felszínre törő, időt vesztett érzéseim, amiknek képtelen voltam megálljt parancsolni.

- Nézzenek oda, már ennyi az idő. – Pillantott az órájára, közszemlére téve ezáltal a karján feszülő bőrét. Bár nem tartott, csak pár másodpercig, bennem akkor is útjára indult a kíváncsiság gonosz manója. Tudni akartam vajon annyira puha-e a bőre, mint amilyennek látszott, meg akartam érinteni, végigsimítani, fel, egészen a válláig. Gondolatban már a kulcscsontját simítottam, miközben tekintetemmel az említett testrészre meredtem. Észre se vettem, mennyire elmélyedtem a fantáziám bugyraiban, míg Mark kissé hangosabban nem szólított. – HyungWon, ne haragudj, de mennem kell. – Hallottam a hangjában, hogy bánja, amiért itt kellett hagynia. Bár bennem is összetört valami, talán a remény, hogy a mai napot vele tölthetem, azonban kifelé pusztán egy kedves mosolyt villantottam. – Tényleg restellem, azonban valamikor, esetleg a héten, vagy amikor neked jó lenne - kereste a szavakat, nevetnem kellett, amiért ennyire döntésképtelen volt, ahogy egy megismételt találkozó reményével kecsegtetett.

– Pénteken – vágtam a szavaiba -, pénteken ráérek. – Mark mosolya elvarázsolt. Magával ragadott, ragyogó fogsora akár a szikrázó napsugarak, egy forró nyári délután. Felmelegíti a bőrömet, s vele együtt visszaadja az életkedvemet.

- Akkor pénteken, ugyanit. – Indult kifelé, sietősen, az ajtóból még utoljára visszapillantva intett, mielőtt végleg eltűnt volna a látóteremből. Ahogy pedig egyre messzebb távolodott, úgy telepedett rám ismét a kétségbeesés, majd a gyötrő lelkifurdalás. Hisz’ én HoSeok párja voltam, vele kellene pénteken találkoznom, vele kellett volna most is reggeliznem. Miért tűnt egyre távolabbnak a vele megálmodott, közös jövőképem? Miért nem érzem magam feszélyezve Mark közelében? Miért akartam este HoSeok helyett Markot megölelni, pár óra ismeretség után?

A kérdések folyóként hömpölyögtek az elmémben, egymást eltaposva, akárcsak a vad hullámok. A percekből órák, azokból napok lettek, mire ismét a kávézó ajtaja előtt találtam magam, kezemet a kilincsre szorítva. HoSeokkal azóta nem beszéltem, mióta legutóbb Markkal itt találkoztam. Haza se jött, egyedül gömbölyödtem az ágyon össze, karomba szorítva a takarót. Hiányzott a társam, egy forró test magam mellől, de már nem voltam biztos abban, hogy HoSeokra vágytam.

Mark még nem volt a kávézóban. Szerencsére üres volt a múltkori asztal, mintha minket várt volna. Elmosolyodva naiv gondolatomon, foglaltam helyet, majd csakúgy, mint legutóbb, most is ugyan azt kértem a felszolgálótól.

Mark késett, bár időpontot nem beszéltünk meg, tisztán emlékeztem arra, mikor szólított meg, pár nappal ezelőtt. Szinte másodpercenként néztem a telefonom képernyőjére, magamat átkozva, hogy nem kértem el a telefonszámát. Keserűen kortyoltam bele a kihűlt lattemba, mikor egy forró tenyér nem simult tökéletesen a hátamra. Bár az érintéstől megborzongtam, tudtam jól ki volt az, s mire a szememmel az övét kerestem volna, már le is ült elém, bűnbánó arccal, engem szuggerálva.

- Bocsáss meg, hogy késtem! – Ezek szerint, ő is tudta mikor kellett volna érkeznie. A gondolatra megremegett a szívem, testemet pedig ismét ellepte, az a napsugaras, borzongató melegség.

- Nincs miért bocsánatot kérned. – Szólaltam meg, jóval határozottabban, mint amilyennek éreztem magamat. – Az a lényeg, hogy itt vagy. – Hamarabb járt a szám, mint ahogy a fogaskerekek forogtak a fejemben. Észre se vettem, de már kicsúszott, majd szemlesütve, paradicsomvörös arccal bíztam abban, nem érti félre a kijelentésemet.

- Á, szóval vártál rám. – Hallottam, hogy mosolygott. Fel se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, fülig ért a szája. Ettől pedig én is elmosolyodtam. Feloldotta azt a minimális feszültséget is, ami még próbált éket verni közénk.

- Az túlzás, hogy vártam. – Köszörültem meg a torkomat, majd akár csak ő, én is úgy játszottam vele. -  Meg volt beszélve – nyeltem egy kortyot a hideg kávéból -, csupán ezért mondtam, amit mondtam. – Mark bólintott, majd az elé terített evőeszköz alól kiszedve a szalvétát, kezdett annak élével játszadozni.

- Mi lenne, ha… - abbahagyta, bennem pedig egy másodpercre kihagyott a szívem. – Mi lenne, ha ma máshol folytatnánk? – Kérdésekkel vegyült döbbenet ült ki az arcomra, ahogy féloldalasan néztem egyenesen a szemébe. – Úgy értem, elmehetnénk sétálni, akármi, ahol beszélgethetnénk. – Nem tehettem róla, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessem el magamat. A múltkor olyan határozott volt a terápián, most meg, mintha életében először hívna randira valakit. Randi… Abban a pillanatban összerezzentem, ahogy a gondolatomban átfutott ez a szó. Elbizonytalanodtam, hiszen nekem párom volt. Nem tudtam, mitévő lehetnék, azonban, ahogy Mark keze az enyémekre siklott, minden baljós gondolatomat kiűzte az elmémből. Forró bőre, az enyémre égett, miközben aggódó pillantással várt, még mindig a válaszomra. Nem bírtam megszólalni, féltem nem lenne hang, ami kijött volna a torkomon, ehelyett aprót bólintva űztem ki a kétség maradék szikráját is magamból. Mark arcára boldog mosoly költözött, majd felpattanva máris az ajtó felé indult. Ahogy kezével a kilincs után nyúlt, úgy pillantott hátra, hogy megbizonyosodjon, valóban vele tartok-e. Szorosan mögötte lépkedve hagytuk el a kávézót. Egy darabig nem is próbáltam beérni, bőven jó volt az is, hogy a lába nyomát követhettem. Bal, jobb, egyiket a másik után. Észre se vettem, mikor hirtelen megállva előttem, megszűnt köztünk a távolság. A fejem a hátára koppant, majd hogy stabilan megtarthassam az egyensúlyomat, két kezemmel akaratlanul is az övéi után kaptam. Mark meredten állt előttem, ahogy én továbbra is szorosan fogtam két oldalról. Az illata belengte az orromat, soha nem akartam többé mást érezni. Minden parfüm ócska pacsuli az ő édes illatához képest. Maradni akartam, úgy, abban a pórban, fejemet szorítva a széles hátához, Mark viszont torok köszörülve törte meg a pillanatot.

- Ne… ne haragudj! – Vakartam meg a fejemet. – Elméláztam.

- Semmi gond. – Jött a válasz, egy percet se késve. – Ezt a hibát – emelte magasba a kezeit, s imitált macskakaparást -, könnyen orvosolhatjuk. – Azzal a lendülettel pedig, az imént még a levegőben lévő kezével az enyém után nyúlva, húzott maga mellé, s az út további részében, magáról megfeledkezve hagyta szorosan ölelő ujjai között, az enyémeket. Meglepett, mi több azonnali szívrohammal kecsegtetett az a villámcsapás, amit a bőrünk érintése okozott a testemben. Az első percekben még ficánkolva kerestem a helyem a kezében, majd megszokva a bizsergést, merültem el a tenyerében. Órákig róttuk az utcákat, miközben folyamatosan beszéltünk. Markot érdekelték az álmaim, az, hogy hogyan jutottam el idáig. Vele könnyen jött szó a számra, majd ismét elköszönt. Szomorúan törődtem bele, újbóli magányomba, Mark viszont ezt észrevéve, nyúlt szabad kezével a farmerébe.

- Tessék. – Nyújtotta át nekem a telefonját, amire én kérdőn néztem rá. – A telefonszámod. – Többet nem is kellett mondania, már pötyögtem is a számokat, majd átnyújtva neki, vártam, míg benyomva az apró zöld kagylóikont, megcsörrenjen az enyém is. – Így talán könnyebben viselem majd a hiányod. – Elpirultam. HoSeok évek óta egy kedves szóval sem ajándékozott, Mark pedig a második találkozónkon elérte, hogy zavarba jöjjek. – Most sietek, de este… - Hangjából kihallottam a kétséget, hisz’ jól tudta ő is, nekem otthon volt HoSeok. – Este felhívhatlak? – Szemével ide-oda cikázott, miközben a válaszomra várt. Bár megfordult a fejemben, hogy most kellene megállnunk, mielőtt még nem késő, mégis a lelkem mélyén vágytam Mark közelségére.

- HoSeok – a név hallatán láttam, hogy Mark megfeszült, mintha féltékeny lett volna, amit akarva, akaratlanul megmosolyogtam -, HoSeok napok óta nincs otthon. Hívj nyugodtan! – Elmosolyodtam, ahogy a tekintetünk találkozott, majd mielőtt a lábaim végleg feladták volna a szolgálatot fordultam sarkon, egyenesen hazasietve. Soha nem kívántam még ennyire, hogy teljen az idő. Estét akartam, sötétséget, mert tudtam jól, ami másnak nyugodalmat jelentett, nekem maga volt az élet.

Türelmetlenül járkáltam fel, s alá a lakásban. Kétszer takarítottam ki az apró zug, minden négyzetcentijét, csakhogy elüssem vele az időt. A telefonomat az asztal szélére tettem. Az egyetlen pontja volt a lakásnak, amit minden oldalról hamar megközelíthetek. Így bár, fejben elterveztem, nem fogom első csörgésre felvenni a készüléket, a szívem mást diktált. Eszeveszettül dübörgött, ha csak Markra gondoltam. Arcomra észrevétlenül kúszott boldog mosoly. Észre se vettem, ahogy Hoseok mögém botladozva erősen megragadta a vállamat. Az ijedtségtől kissé magasabb hangon nyikkanva fordultam meg, a tengelyem körül. Megremegtek a lábaim, ahogy előttem eléggé ingatag lábakon állt s, egész lényét körbelengte az alkohol. Ösztönös mozdulattal kaptam az orrom elé, tompítva ezzel a szesz átható szagát, de a remegésem nem múlt alább. HoSeok egyenesen rám meredt, tekintete üveges volt, mintha csak álmodna. Tett egy lépést felém, karjával vadul csápolva, ezzel kompenzálva az egyensúlyát, én pedig automatikusan hátráltam. Féltem tőle, életemben először rettegtem a páromtól, ahogy pedig elfogyott a szabad út mögöttem, úgy zuhantam a kanapéra. HoSeok kihasználva a pillanatnyi egyensúlyvesztésemet, beérte a távolságot közöttünk, s míg térdével a combomat próbálta lefogni, addig kezével a karomat szorította, a kanapé puha anyaga közé. Úrrá lett rajtam a pánik, szemeimből előtörtek az első sós cseppek, miközben tokrom szakadtából üvöltöttem HoSeokra. Bár az alkoholtól megingott a koordinációja, az erejét így sem veszítette el. Vadul vergődtem alatta, mindhiába, mikor száját erőszakkal nyomta az enyémekre. Bűzlött, alkohol és só ízét éreztem keveredni, utóbbit a könnyeimnek tudtam be. Minden megmaradt kedves emlékemet kiölte belőlem, mikor kezemet összefogva próbált megszabadítani a ruháimtól. Gyűlöltem, amiért ezt tette velem, mikor hiába kértem, fejezze be, könnybe fulladt könyörgésem a semmibe veszett. Fáradt voltam, kimerített a heves ellenkezés, amit HoSeok is észrevett, majd lazítva szorításán, elengedte a kezemet, hogy ügyetlenül, de ki tudja szabadítani magát a nadrágja fogságából. Ebben a pillanatban hasított belém az a maradék védekező ösztön, majd egy határozott lökéssel legurítottam magamról, s felkapva a telefonomat kirohantam a lakásunkból, elmenekültem az életünktől.

A könnyeim marták a szememet, ahogy leértem az utcára. Egy szál nadrágban, a lakásban használt papuccsal a lábaimon álltam szétzilált hajjal, miközben a hűvös esőcseppek igyekezték lehűteni zaklatott valómat. Remegő kézzel emeltem magam elé a telefonom, s ösztönösen egyetlen nevet kerestem a telefonkönyvben. Mark hangja édesen üdvözölt, azonban ahogy addig elfojtott sírógörcsöm végre felszínre tört, úgy váltott idegessé az a számomra oly’ kedves orgánuma. Elvesztettem az időérzékem, az eső szüntelenül hullott, elfedve ezáltal könnyáztatta arcomat. Mark, mintha csak kívánnom kellett volna, tűnt fel a semmiből egy vastag takarót borítva rám, egyenesen az autójához terelve. Odabent kellemes meleg borzolta az átázott, hideg bőrömet. Elmondtam neki, egész úton azt meséltem, hogyan tört darabokra az, amiért küzdöttem. Mark idegesen ütött bele a kormányba, amire megugrottam, majd ahogy észrevette, mennyire érzékenyen reagáltam, máris lejjebb vett az indulatain, s remegő kezét a combomra simítva nyugtatott.

Egy pillanatra se lépett el mellőlem, ahogy szorosan tartva segített kiszállnom az autóból, majd a lift felé terelve, gyengéden magára döntött, amíg felszabadult kezével megnyomta a gombot. A lift csilingelő hangon nyílt ki előttünk, és mire észbe kaptam volna, már Mark lakásának közepén álltam, a takarót egy szárazra lecserélve, magam köré tekerve. Mark lakása teljes egészében olyan Markos volt. Minden falról, minden bútorról ő nézett vissza rám. Lassan lépdeltem a hatalmas üvegablakok elé. Soha nem láttam még ilyen magasról Szöül éjszakáját. Az esőcseppek táncot jártak az ablakon, miközben egybeolvadva hulltak alá a mélybe. Elvarázsolt az a nyugalom, ami körbevett. Bár szívem továbbra is hevesen dobbant, az előbbi rettegést felváltotta a vágy. Mark mögém lépve nyúlt először bizonytalanul vállaim után. Nem húzódtam el, vágytam arra, hogy körülvegyen, hogy a karjaival védelmezzen. Lassan lépett szorosan mögém, karjaival átfogva mellkasomat, gyengéden fúrta állát nyakhajlatomba. Éreztem forró leheletét, ahogy felmelegítette, még mindig hűvös bőrömet. Minden porcikám érte kiáltott, miközben lassan felé fordultam. Nem néztem rá, tudtam, mit akarok, ahogy behunyva a szememet, ajkaimmal rátaláltam az övéire. Fellángolt a bensőm, miközben csak egymást érintve forrtak össze párnáink. Mark mozdult először, majd kezével a hajamba túrva húzott gyengéden, a lehetetlennél is közelebb magához, elmélyítve kettőnk csókját. Ott éreztem igazán, hogy bár még csak pár napja ismertem, mellette egy percig sem féltem. Ahogy ajkával gyengéden csókolt, tudtam jól, végre hazatértem.